barburu: 180 fok

Erős csattanás. Fáj. Aztán minden szürke lesz körbe-körbe, bárhová nézek. Mintha műsorszünet lenne a tévében, ugyanolyan erőszakos zümmögés társul hozzá, de ez valahogy mégis más. Aztán hirtelen fény, idegen képmásomat látom szemben, vastag üvegcsík mögött, mintha oda lenne vetítve. Arcára rémült kiáltás fagyott. Majd az arc megnyugszik, egy 180 fokos fordulatot teszek, és eggyé válok vele.
Együtt utazunk, most már én vagyok ő. Ez valahogy teljesen nyilvánvaló. Csúszok felfelé az üveglapon, fergeteges sebességgel húz oda valami. Lenézek: egyre távolodik a baleset helyszíne, piros autó roncsokban, vér mindenütt. Tekintetemmel átfúrom a karosszériát: a pár pillanattal előtti arcot látom összezúzva, és a hozzá tartozó testet úgyszintén.
Nem félek már, inkább kíváncsi vagyok: felnézek, és csak sűrű felhőket látok, amelyek elnyelik a tükörút tetejét. Nem látok semmit, ami felfelé húzna, csak valami rejtélyes erő az, ami szállít engem.
Megérkezem. Lassan feldereng minden: már jártam itt, és már megtettem ezt az utat, nem is egyszer. Eszembe jut az a száz és száz halál, és vagy húszfajta halálnem, amit az utóbbi végtelenhosszú időkben átéltem. Mások halála mind.
A sajátomat én akartam. Ezeket már nem. Ma már nem is vágynám a halált, bánom régi ballépésemet. Talán pont erre a bűnbánatra várnak. Reménykedem. Remélem, hogy békén hagynak már.
Egyre többen gyűlnek körém: érzem őket, de nem látok semmit a vattacukor-felhőkön kívül. Letépek egy kis falatot az egyikből, ezzel is űzve a feszült várakozás nyomorát.
A felfelé utazást szeretem, ahogy a hideg üvegen csúszok a magasba; a szél süvít, de mégis simogat, és a szörnyű halálok helyszínei és szereplői apró, színes pontokká válnak hirtelen. De ami előtte történik, ahogy felidézem, egyre borzalmasabb: emberek eltorzult arcai (ilyenkor alig várom a 180 fokos fordulatot), fájdalmas halál, lefelé zuhanás a tükörüvegen Zuhanás, ami sürgető, belém tép a szél, és belecsapódok egy életbe, ami már nem tart soká, és nem is az enyém. Mintha én szakítanám félbe, aztán érzem helyette (vagy vele?) a fájdalmat, a félelmet; nézem az elkínzott arcot, és bánom, hogy nem tudtam róla semmit, hogy nincs lehetőségem sem információhoz jutni, sem megakadályozni Ilyenkor legszívesebben sírnék vagy kiabálnék, de nem tudok semmi ilyet, mert az angyalok nem tudnak ilyesmit.
Azért mondom magam angyalnak, mert a felfelé csakis mennyországot jelenthet, viszont számtalanszor megkérdőjelezem ezt magamban, mert az ilyen elvetemültek, mint én, nem ide kerülnek. És a mennyországban nincs is büntetés.
Mert ez az én büntetésem: önkezem által elkövetett halálom miatt ezerszer kell megéljem másokét. Először azok jöttek, akik fiatalok voltak és élni akartak, aztán már a halálba kapaszkodó megfáradt öregek, aztán az öngyilkosok. Némelyiket láttam, ahogy nekilát, ott voltam és néztem, és sokszor csak némán tátogtam, amikor azt ordítottam volna neki, hogy ne tegye.
Ez nemrég volt, úgy érzem, nem lehetett egy hete sem, talán most már megbocsátanak
Önkéz, önkéz! Kiabálták és suttogták és motyogták körülöttem, amikor megérkeztem. Akkor először és utoljára még emberi formájukban láttam és hallottam őket. De hogy milyenek voltak, most már el nem tudnám mondani, mintha csak ezer éve lett volna. De most már talán megbocsátanak.
Fehér székben ülök, forgós, és állítható, fogorvosi székre emlékeztet. Ruhám is fehér, rajta kitűző: S. Plath. A hangulat is vakító fehér, feszült vagyok, rettegek: vajon kegyelmet kapok végre, vagy még mélyebbre lök ez az isteni ítélő gépezet a pokol bugyraiba? Mert pokol ez, már jól tudom, minden világos előttem. Hogy lehetne más, mikor újra és újra el kell szenvedni a Ki sem mondom, utálom ezt a szólt, élni akarok, kiélvezni minden cseppjét, boldogan, bátran, kíváncsian, nem belesüppedve saját nyomoromba. Ah!
Még egy költői sóhajt fűzök belső monológomhoz, de mielőtt tovább morfondíroznék ezen, mély hangot hallok, ami nem a fejemből, de nem is kívülről jön; nem értem honnan. Ezt mondja:
-    Szóval élni akarsz?
És én nem szólok semmit, csak nézek előre, és boldogan bólogatok, hirtelen meghallom saját tüdőm izgatott zihálását.
Aztán a mély hang elkezd nevetni, egyre hangosabban; dörgedelmes nevetés ez, vajon vidám vagy gonosz-e, nem tudom eldönteni.
És újbóli zuhanás lefelé, egyre csúszom az üveglapon, saját hangomat hallom, ahogy a Ne szócska végtelen sikollyá nyúlik. Az üveglap begörbül, fényes tükör lesz, majd sötét cső, szinte beleszorulok, meleg és vibrál és még mindig zuhanok.
Hát miféle büntetés ez már megint, hát mégsem a jóindulat kacaja volt az, ami belehasított a fülembe???
Mintha leállna most az egész film, megálltam a furcsa csőben, és valami furcsa akarat arra visz engem, hogy elkezdjek álmodozni. Ha kapnék egy új esélyt, végre szőke szeretnék lenni, vakító-fehér szőke, mint az a lány a könyvemből, vakító-kék szemekkel, vakító mosollyal. Így még vidámabban fognám fel az életet.
De most már késő, mert ez a borzasztó cső csakis oda vihet, ami még a százszoros halálnál is rosszabb, ahonnan tényleg nincs visszaút, ahol csak tényleg gonosz nevetés visszhangzik szerteszéjjel. Zuhanok tovább, de nem akarom, megint kiabálni próbálok, - Neeeee! mondom, ordítom.
Hirtelen véget ér a furcsa cső, ahová szinte beragadtam, ahol már fulladoztam, ahonnan nem akartam megérkezni sehová.
Világos van, és nincsenek semmiféle bugyrok, sem gonosz nevetés, hanem saját hangomat hallom furcsamód csilingelő sírássá alakulni. Igazi tükör van velem szemben: csapzott arcom és karikás szemeim helyett tejfölszőke hajú és vakító-kék szemű kis csomagot látok. Erős karok tartják, de így is mocorog: tudja, hogy nemsokára ő is erős lesz.

2003-04-02

Ajánlott irodalom:
Sylvia Plath: Az üvegbura (Európa Kiadó)
(S. P. 1963-ban öngyilkos lett, miután férje szintén író két gyermekével otthagyta őt. Regénye önéletrajzi ihletésű mű.)