hirdetés

dali: A fater

A vér szaga olyan, mint a nevetés. Gondolkodtak már ezen?

Lassan két hónapja, hogy a fater meghalt, de még ma is fel tudom idézni a szöget. A szöget, amelyet a lecsüngő álla zárt be a nyakával. A szokott székében ült, a tévében a reggeli hírműsor duruzsolt, amikor Beával hazaértünk. Emlékszem, azt gondoltam, a fater még este kilenc előtt halhatott meg, általában akkor tért nyugovóra, olyankor zárta el a tévét is. Most viszont feltételezhetőleg egész éjjel bekapcsolva maradt a készülék, a képernyőn az éjszakai adásszünet idején sugárzott akváriumi halak szemlélték a lebicsaklott fejű vénembert. A villanyszámlára gondoltam, és dühöt éreztem, az élet csupa nehézség.
Másnaposságtól függetlenül világos volt, hogy halott, élő embernek nem biggyed a feje ilyen szögben. Mégis megrázogattam, fater, megjöttünk, szóltam rá, magam sem tudom, miért, talán így szokás. Körülbelül öt perc telt így el, én rázogattam a hullát, Bea valamivel hátrébb állt és kettőnket bámult. Meghalt, mondtam aztán neki felé fordulva. Várható volt, már régóta rosszalkodott a ketyegője, mondtam. Ez az élet rendje, mondtam. Meg hasonló ostobaságokat is mondtam még, hogy megnyugtassam Beát, végső soron az ő apja. De nem volt érdemes fáradoznom, Bea nem szorult semmi ilyesmire, kapcsold ki a tévét, szólt és elindult a konyha felé. Belefojtottam a szót Konta Barbarába, aki éppen valami grafológussal beszélgetett, bár előtte szemem még elidőzött a mellein, de aztán meghallottam a telefon gombjainak csipogását. Bea nyilvánvalóan a mentők számát tárcsázta. Egy pillanat, egy pillanat, egy pillanat, ismételgettem, miután kirohantam utána és elvettem tőle a telefont. Ha ideges vagyok, gyakran ismételgetem magamat, ez gyerekkoromtól így van. Rossz szokás. A mentőket akarod hívni, igaz? Hát, ilyenkor ezt kell tenni, nem?, válaszolta. Nem, ilyenkor el kell gondolkodni a helyzeten, feleltem, a kelleténél talán nyersebben, mert Bea azonnal magára öltötte azt a jellegzetes durcás arckifejezést, amit mindig is gyűlöltem benne. Ugye tudod, kedves, hogy a fater nyugdíja nélkül nem tudjuk eltartani magunkat?, kérdeztem. És nyilván az is megfordult a fejedben, hogy a fater nyugdíja nélkül dolgozni kell járnod. És nekem is. Megfordult, ugye? Bea tekintete elárulta, hogy nem fordult meg. Akkor mi a szart csinálunk, megmondanád?, kérdezte aztán. Nem hagyhatjuk ott a nappaliban üldögélni örökké. Nem, persze, hogy nem, feleltem, de nem is szabad forró fejjel cselekedni, esetleg megbánhatjuk később. Csak egy kicsit hadd gondolkozzak, még ma kisütünk valami megoldást. Nézd, szétrobban a fejem, és látom, a te szemed is karikás. Így nem lehet gondolkodni. Menjünk, aludjunk egy pár órát, friss fejjel sokkal könnyebb lesz rájönni, mit is tegyünk.
Egy darabig még győzködtem Beát, míg végül beleegyezett a javaslatomba. Elsétáltunk a nyitott nappali mellett, futó pillantást vetve a nyekergő székre, hátha nem lesz ott a fater, hátha a botjára támaszkodva csoszog majd felénk, ilyen jót is régen aludtam, mondja majd dohánytól recsegő hangján. De persze továbbra is ott volt, a feje lebukva, valamennyi ránca a föld felé csüngött, két keze az ölében pihent, béna bal lába torz szögben kicsavarodva, a másik kinyújtva. A szobánkba érve ledobáltuk a ruhákat, s alig öt perc elteltével Bea máris egyenletesen szuszogott, hamar elaludt. Majd friss fejjel kitalálunk valamit, mondtam neki, noha már abban a pillanatban tudtam, mit kell tennünk, amikor megláttam az áll és a nyak által bezárt szöget.
Persze az alvás sem oldott meg semmit, kurvára semmit, úgy is mondhatom, alig kezdtem bele a tervem felvázolásába, Bea máris dührohamot kapott, a délután nagy részét veszekedéssel töltöttük, időnként durcás hallgatásba burkolózva, hogy aztán újra kezdjük. Mindig is tudtam, hogy csak a fater pénze miatt, ez volt Bea vissza-visszatérő mondatfoszlánya, hogy csak azért, hogy nem is szeretem őt. Persze, hogy azért, na meg az is, hogy Bea volt a legjobb nő a gimnáziumban, nagyrészt mindenki megdugta részeg osztálybulik utáni hajnalokon, természetesen én is, de végül úgy alakult, hogy mellette is kötöttem ki, megmagyarázhatatlan okból, ahogyan a dolgok általában történnek. És igen, a fater pénze. Amikor érettségi után beköltöztem hozzájuk, a fater már hatvan fölött járt, késői gyerek volt a Bea, apja az élete nagy részét munkával töltötte, vénségére megkúrt valami nőt, akit aztán azonnal el is küldött a fenébe. Ezt nagy szemétségnek tartottam mindig is. Úgy általában véve, nagy szemétnek tartottam az öreget, mint a legtöbb ilyen nagy cégnél dolgozó fejest. De a fater azt mondta, gyerekek, ti még fiatalok vagytok, éljétek az életet, amíg én élek, pénzre nem lesz gondotok. Ez igaz is volt. Nyolc éven át éltük az életünket, mígnem azon a nyári kora reggelen a fater lecsüngő feje és kicsavarodott lába és a tévéműsor a grafológussal fogadott minket.
Az egész délutános veszekedés nem vezetett eredményre, Bea nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy titokban tartsuk a fater halálát. Ahogy esteledni kezdett, végül felöltöztünk, magunkhoz vettünk némi pénzt, és kiléptünk a házból, nem titkolt megkönnyebbüléssel. Attiláéknál volt aznap este valami buli, és megígértük, hogy ott leszünk. A faterról egy szót sem, született meg köztünk kimondatlanul is a megállapodás.

Annak, aki nem tudná, a buliknak lélektana van, különböző kategóriák léteznek. Egy: emberek állnak unatkozva, senki nem ismeri a másikat, vacak zenék szólnak, a végére jobb híján mindenki lerészegedik. Kettő: némileg emlékeztet az első kategóriára, az emberek unatkoznak, de apróbb csoportokba gyűlve, időnként még valami hangulatféle is kialakulhat, ilyenkor a buli átcsaphat a harmadik fokozatba. Három: amolyan átlagos, a leggyakrabban előforduló típus, ismerősök találkoznak ismerősökkel, meghívják egymást erre-arra, futballról és hasonlókról beszélgetnek ez az a fajta sablonbuli, amire már másnap sem emlékszel. Négy: a hangulat már a kezdetekkor felfokozott, vadidegenek kúrnak a vécé hányásfoltos padlóján, mások bekómázva hevernek tetszőleges helyeken, egyáltalán nem számít, kit ismersz és kit nem, szeretsz mindenkit. Ezt a kategorizálást én találtam ki, szerintem eléggé helytálló. És ott az ötödik kategória: Attila bulijai, amelyek minden alkalommal más-más helyre soroltatnak be a táblázatomba, teljesen véletlenszerűen.
Azon az estén egészen különleges dolog történt Attila bulija egyértelműen a négyes csoportba tartozó volt, helyesebben a négyes csoportba, szorozva százzal. Nem tudom, ki szervezte így, mindenesetre a dolgok éppen a nekem megfelelő módon alakultak. Bea egész éjjel a lehető legjobb formájában volt, hajnalra láthatólag afféle eksztatikus parti-mámor telepedett egész elméjére, elborítva minden mást, többek között a nyekergő székben elfolyó vén és élettelen hústömeg képét is. Én magam a szokottnál kevesebbet ittam, tisztában voltam vele, hogy sok minden dől majd el a következő órákban.
Miután reggel hazaértünk, kötelességtudóan megdugtam a még mindig feldobott és mámoros Beát, aki rögtön utána el is aludt. Én kikeltem az ágyból, letusoltam, aztán bementem a nappaliba. A fater pozíciója egy hajszálnyit sem változott az elmúlt napban. Nem is értem miért, de akkor valóban elérzékenyültem. Fater, ó, fater, miért, ilyesmiket motyogtam egy darabig. Megpróbáltam felemelni a fejét (elmondhatatlanul zavart az a természetellenes szög) de mintha egy szoborhoz értem volna. Persze, a hullamerevség, basszus, cikázott végig agyamon. A vénember egész teste egy vasbetonból öntött műemlékhez vált hasonlatossá, merev volt és hideg. Leroskadtam a fater széke melletti fotelba, és nem is tudom, meddig ülhettem ott lehajtott fejjel, mozdulatlanul, mint egy hulla, de valószínűleg hosszú ideig, mert amikor felnéztem, Bea állt előttem. Gabi bácsiék okozzák majd a legnagyobb problémát, mondta. Gabi bácsi és a neje, Gizi néni voltak a közvetlen szomszédaink, akik időnként átjárogattak, a faterral beszélgettek, a férfiak időnként ultiztak. Gabi bácsi legalább nyolcvan lehetett, mégsem volt olyan lepusztult, mint a fater. Fene érti ezt. De ez mellékszál, most azt kell kitalálni, hogyan oldjuk meg a gondot, Beának igaza volt.
Annak a délutánnak a nagy részét különböző, bizarrnál bizarrabb ötletek fel- és elvetésével töltöttük. Mondjuk azt, hogy beadtuk a fatert egy szeretetotthonba. Nem jó, meg akarják majd látogatni. Hosszabb időre elutazott valami kitalált rokonához, jó messzire. Ez túl átlátszó. Egy valami biztos: nem tudhatják meg, hogy halott, annak hamar híre menne, nem tudhatják meg. A többi szomszéd nem számít, azokkal legfeljebb köszönőviszonyban volt (mondom, hogy nagy szemét volt, nem csoda, hogy kevesen kedvelték), a postást és a háziorvost megoldjuk valahogy. De ez a két vén geci, bassza meg, fakadtam ki dühösen. El kell őket tenni láb alól, jegyezte meg halkan Bea. Kétségbeesett röffenést hallattam, aztán a szemébe néztem, és láttam, hogy nem viccből mondta.
Mintegy vezényszóra zörgés hallatszott a bejárati ajtó felől. Gizi néni volt az, kezében valami kocsonyás gyümölcs-zselével borított sütemény, és a fatert kereste. Alszik, mondtam. De a süteményt átadjuk, köszönjük szépen. Igen, megmondjuk neki, ha felébred. Csókolom. Ez így egy darabig oké, de nem sokáig, mondta Bea a hátam mögött, miután az öregasszony kisomfordált. Tudom. Tudom. Tudom. Ismét magamat ismételgettem. Már majdnem hat óra volt, öltözködni kezdtünk. Aznap egy Annamari nevű csaj, Bea volt általános iskolai osztálytársa rendezett bulit. Kettes kategória.

Leírom, hogyan csináltam ki végül Gabi bácsit és Gizi nénit. A gázfűtéses rendszer nagyon sokat segített. Mesterkélt örömmel fogadtak, amikor átballagtam hozzájuk, csaliként néhány szál virággal, amit a kertünkből szedtem. Ez egy héttel a fater halála után történt, a nappaliban nyugvó porhüvely már nem volt merev, sőt, bizonyos részeken nyugtalanítóan puhává és zselészerűvé vált. Ez újabb problémát vetett fel.
Miután a jobb karommal megragadtam Gabi bácsi ráncos nyakát, és magamhoz szorítottam a vénembert, feleségét felszólítottam, hogy foglaljon helyet az egyik konyhaszéken. Továbbra is Gabi bácsi nyakával könyököm hajlatában, bizarr tánclépésekkel a konyhaajtóhoz sasszéztam, szerencsémre a zárban volt a kulcs, így szabad kezemmel gyorsan elfordítottam, majd a zsebembe dugtam. Farzsebemből előráncigáltam a szárítókötelet, letaszítottam a vénembert egy másik székre, és képességeimhez mérten szorosan odakötöztem őt, kezeit hátrahúztam, két lábát szintén egymáshoz rögzítettem, majd ugyanezt tettem az egész jelenetet rémült bambasággal szemlélő Gizi nénivel is.
Hol találok kulcsot?, kérdeztem. Dermedt tekinteteket kaptam válaszként. Kulcsokat, üvöltöttem, egy kurva villáskulcsot. Hátul, a kamrában, mondta végül Gabi bácsi. Semmi szarozás, mondtam, igyekeztem ilyen vagány amerikai filmes stílusban viselkedni. Kinyitottam, majd gondosan visszazártam a konyhaajtót, hosszasan turkáltam a kamrának nevezett faviskóban, mire találtam egy megfelelő méretű villáskulcsot. Amikor visszaértem, a vénember éppen ide-oda fészkelődve próbált kiszabadulni fogságából, felesége reménykedve nézte. Hagyd ezt abba, kiáltottam rá. A kurva anyádat! Szarházi trotty! Alapjában véve mindig ellenszenvesnek tartottam Gabi bácsit, és most végre kiadhattam magamból minden ellenszenvemet, durva káromkodások formájában. A kulccsal előbb meglazítottam, majd kézzel letekertem a rézcsavart, amely a gázcsövet rögzítette a régies tűzhelyhez. A konyhát azonnal betöltötte a gáz jellegzetesen kellemetlen szaga. Miután ismét rájuk zártam az ajtót, biztos, ami biztos, letelepedtem a hintaszékbe, ami Gabi bácsiék gondosan ápolt kertje közepén állt. Valahogy nem volt kedvem visszamenni a házunkba, a székében bomló faterhoz, a szobánkban kócosan és áporodott lehelettel heverő Beához (az előző éjszakai buli alaposan betett neki), az életemhez.
Különös, de miközben vártam, hogy teljenek az órák, hogy a gáz elpusztítsa a fényes jövőnk előtt akadálynak bizonyuló két öregembert, eszembe jutottak gyerekkorom macskapusztításai. Egy nőstény macskánk volt, a fiatal kölykeit mindig a Pintér nevű szomszéd pusztította el. Gyűlöltem és reszketve tiszteltem őt egyszerre. Nem is ember ő, inkább valamiféle antropomorf istenség, amint rám tekint a magasból, gigantikus tenyere lassan nyeszlett kis vállamra csapódik, rám kacsint, na látod, ennyi volt az egész, mondja, szerencsétlen kis jószágok nem is éreztek semmit, nem is értenek semmit abból, hogy mi történt velük. Gyűlöllek, gondoltam. Aztán visszamentünk a házba, Pintér beletúrt rendezetlen, hófehér hajába, kész vagyunk, mondta anyámnak, én bementem a szobámba, esetleg kiszaladtam a kertbe, ez nem is számít, közben folyamatosan a gyűlöllekgyűlöllekgyűlöllek mantra ismétlődött fejemben. Ő volt élet-halál ura, álmomban villámokat szórva közeledett, kezében az apró rongyzsák, a testek kényeskedve vinnyogtak és tekeregtek benne, az egész nem tart tovább tíz percnél, mennydörögte rettenetes hangján. Tíz perc alatt mind elpusztulnak. Az újszülött macskák a zsákba passzírozva egyetlen amorf módon izgő-mozgó élőlénnyé egyesültek.
Arra is emlékszem, hogy minden alkalommal megfogadtam, nem megyek vele, nem én, inkább elmegyek biciklizni, pénzt kunyerálok a szüleimtől fagyira, de Pintérben mintha valami különös mágneses erő működött volna, amely húzott magával engem is, ott loholtam a nyomában, az eljövendő szertartás erejétől lenyűgözve, szabad akaratomtól megfosztva. Egy ideig próbáltam önmagamat is becsapni, ugyan, csak a kíváncsiság, meg amúgy is unatkozom, de az évek teltek, és rájöttem, a felnőtté váláshoz szükséges az is, hogy az ember legalább magának vallja be, igenis jelen akar lenni az életet alig néhány óráig élvező macskák utolsó perceiben. De jó, hogy nem macska vagyok. Talán ez a tudat lehetett az oka, nem tudom, esetleg megnyugtatott némileg, hogy rám különb sors vár majd.
Gabi bácsiék hintaszékében ülve, előre-hátra löködve magamat megpróbáltam felidézni egy konkrét napot, de nem sikerült, az összes alkalom egyetlen monumentális macskatemetéssé olvadt össze az emlékeimben. A macskák évente háromszor szülnek (kölykeznek, Pintér mindig így kérdezte, amikor anyám áthívta, na, megint megkölykezett?, és nyilván ez is a helyes kifejezés, ha egyszer ő mondta), ha tehát nagyon pontos akarok lenni, négy és tíz éves korom között huszonegy alkalommal kísértem el újszülött macskákat utolsó útjukra. Ráadásul egy alkalommal általában hármat kölykeznek, van, hogy négyet, de időnként csak kettőt, így ezek a különleges alkalmak nagyrészt kiegyenlítik egymást. Fogjuk rá. Hiszen így megállapíthatjuk, hogy gyerekkoromban hatvanhárom macska kivégzésének voltam passzív résztvevője.
Tavasz, kora- vagy későnyár, lényegtelen, Pintér megjelent a konyhában, kezében szürke, durva szövetből készült zsák (nem tudok rájönni, honnan lehetett neki hatvanegy darab tökéletesen egyforma zsákja, ez egyike életem mindörökre megfejtetlenül maradó rejtélyeinek, most már biztos vagyok benne), na, megint megkölykezett?, kérdezte, lassan én is előoldalogtam valahonnan, egyre közelebb merészkedtem Gyerekkorom Hőséhez, óvatosan cserkésztem be, mire odaért a kartondobozhoz, már mellette álltam, egy pillanatig figyeltem a házimacskánk mellbimbóin kérődző szőrtelen, valószerűtlenül apró állatokat, milyen kicsik, gondoltam, nem is valók erre a nagy világra, Pintérnek igaza van, jól teszi, amit tesz. Anya és gyermekei harmonikus világába armageddonként csapódott be a hatalmas, fehér szőrrel borított alkar, egyenként megragadta a friss jövevényeket, mindig a nyakuk hátsó részénél csippentette hüvelyk- és mutatóujja közé csupasz bőrüket, majd elegáns mozdulattal potyogtatta be őket a másik kezében tartott zsákba. Amikor valamennyit bedobálta, meghúzott valami cérnát zsákja szájánál, mire az összezárult, a biztonság kedvéért Pintér még csomót is kötött rá, és már indult is kifelé hétmérföldes léptekkel. Ezen a ponton mindig megérett bennem a nagy elhatározás: most nem megyek vele, nem érdekel, inkább bicikli, fagyi, de hiába, gyenge a jellem, még le sem csengett bennem a gondolat, már loholtam is utána. És figyeltem, ahogyan a föld lassan beborítja a vergődő kis csomagot, aztán teljesen elfedi, aztán Pintér letaposta a földet, na látod, mondta, ennyi az egész, szegény kis jószágok nem is értik, mi történhetett. Nem is éreztek semmit. Pintérre gondoltam, és rossz érzéseim támadtak. Így végül mégis hazamentem, és megdugtam az áporodott leheletű, másnapos Beát.

Éjszakára a két öregember halott volt, hányinger kapott el a tömény gázszagtól, amint beléptem a konyhába, kénytelen voltam várni egy kis ideig, hogy valamennyire kiszellőzzön a ház. Ezután eloldoztam a hullákat, becipeltem őket a hálószobába, Gabi bácsira pizsamát és trikót adtam, a nejére hálóinget (ez az átöltöztetés volt az egész akció legkínosabb része), majd megpróbáltam a lehető legtermészetesebb pózban elhelyezni őket ágyukban. Mire végeztem, alaposan sajgott a derekam, nem vagyok ilyen komoly fizikai tevékenységekhez szokva. Visszacsavaroztam a gázcsövet a tűzhelyhez, ügyelve arra, hogy hagyjak egy apró rést, majd a villáskulcsot, a szárítóköteleket és a kesztyűt, mellyel mindezeket elvégeztem, a Gabi bácsiék kútjába hajítottam. Amint visszafeküdtem Bea mellé, magamban azért könyörögtem a sorshoz, istenhez, vagy ilyesmihez, hogy ne legyen semmi hiba, még gyanú se vetüljön ránk. Végtére is nem vagyok bűnöző, vagy ilyesmi, ki tudja, lehet, hogy valahol elhibáztam. Elalvás előtt még az is eszembe ötlött, hogy amikor beléptem a házba, mintha fanyar, émelyítő bűzt éreztem volna. A fater elkezdett bomlani.
És képzeljék, nem vetült ránk semmilyen gyanú, és képzeljék, szomszédaink halála balesetként lett elkönyvelve, a gondatlanul rögzített cső következményeként bekövetkezett gázszivárgás okozta a halálesetet. Szerintem eléggé jól játszottuk Beával a megrendült szomszéd szerepét, mert valami rendőr vagy mentős vagy ilyesmi együttérző szavakkal biztosított minket, hogy Gabi bácsi és Gizi néni szép halálban részesültek, egyszerűen csak elaludtak a gáztól. Nem is éreztek semmit.
Ugyanazon a napon, valamiféle hivatalos emberek még a szomszédban végezték a dolgukat, megérkezett a fater ahavi nyugdíja. Éppen időben, fogyóban volt a pénzkészletünk, ráadásul aznap este ismét Attila-féle buliba voltunk hivatalosak, és jó sok piát akartunk venni.

A következő két-három hét maga volt az aranykor. Vajon mi lehet az oka, hogy alig tűnik többnek fél napnál? A menetrendszerűen érkező villany-, telefon- és egyéb számlákat a szemétbe dobtuk, nem volt szükségünk semmi ilyesféle szolgáltatásra, időnk nagy részét egyébként is távol töltöttük, minden addiginál több pénzünk volt, négyes bulik garmada. Olyanok voltunk, mint egy házaspár, egy boldog, révbe érkezett házaspár. A nappali tiltott zónává nyilváníttatott, ajtaját kulcsra zártuk, így kimaradtunk a faterban végbemenő kémiai folyamatok figyelemmel kíséréséből. Néhány hét után megfordult ugyan a fejemben, hogy mégis el kellene földelni, de elég volt egy pillantást vetni a félig nyitott ajtóból a bűzben úszó nappali közepén ülő dologra, ami bizonyos helyeken kék volt, másutt lilás-fekete árnyalatot öltött, hogy elvessem a gondolatot. Még az elején kellett volna megtenni, a pokolba is, gondoltam, amikor még szoborszerű volt a fater.
Aztán elkezdődtek a gondok. Bea az aranykor nagy részét a részegség-másnaposság menetrend szerint töltötte, és nagyjából mindvégig elbűvölő volt, gyönyörű és nimfomán. Életemben először mintha szerettem volna. De minden elromlott, minden. Megölted az apámat, egy gyilkossal élek egy házban, kiabálta az alkohol az alkalommal mintha más hatással lett volna rá, agresszív lett és mimózáskodó. Az agyamra ment, rémesen fájt a fejem ráadásul, így faképnél hagytam őt a konyhában, bementem a szobánkba és azonnal álomba merültem. Majd megnyugszik, talán PMS lehet.
Nem alhattam sokat, a nap még mindig megvilágította a szoba nyugatra néző ablakát, amikor Bea síró hangjára ébredtem. Igen több, mint egy hónapja félek, és elviselhetetlen ez a bűz. Az apám, az apám. A következő pillanatban a konyhában álltam, mi a kurva anyádat csináltál?, kérdeztem emelt hangon (elfelejtve, hogy Beának kvázi nincsen anyja), felhívtam az orvost, felelte, értsd meg, nem bírom. Még folytatta volna, ha nem vágom képen. A rengeteg erőfeszítés jutott eszembe, amit a jövőnk érdekében tettem, a szomszédok kivégzése, erre a hülye egyetlen telefonnal elcseszi az egészet. Nem emlékszem, meddig pofoztam, de egy idő után már rugdalni voltam kénytelen, mert összeesett, és túl fáradt voltam lehajolni.
Végül átszaladtam Gabi bácsiék kertjébe, ELADÓ hirdette a tábla az ablakon, Gabi bácsiék szőlőt is termesztettek, türelmetlenül mustrálgattam a venyigéket összefűző karókat, míg ráleltem a legalkalmasabbra, egy masszív lécre, a földbe dugott vége hegyesre faragva. Mintha vámpírt gyilkolnék, bruhaha, mondtam fennhangon, mielőtt az ájult Bea bal melle alá döftem a karót. Miért is tettem? Nem tudom, dühös voltam, meg kell érteniük, kire nem jön rá a tízperc időnként? Bizarr reccsenések, vér szennyezte be az arcomat, a következő percben Bea teste a nappaliban landolt.
A háziorvos sokkal keményebb diónak bizonyult. A neve Arató volt, harmincas évei közepén, erős testalkatú, szívós férfi. Poharakat vágtam a fejéhez, beledöftem egy villát az egyik szemébe, aztán a földön hemperegtünk, és a köcsög még menekülni sem próbált, értik? Felvette a kesztyűt, és erősen kétséges volt, melyikünk kerül ki győztesen a férfias erőpróbából. Oké, én kerültem, de ez nagyrészt a szerencsének köszönhető, Arató egészen egyszerűen beadta a kulcsot, elvesztette az eszméletét. Nem volt kedvem karókkal szarozni, így csak a nyakcsigolyáját törtem el.
Másnap megérkezett a fater következő havi nyugdíja.

Ezzel el is érkeztünk a mosthoz, utoljára tíz napja léptem ki a házból, ha jól emlékszem, akkor ittam el a néhai Bea néhai apja nyugdíjának utolsó darabkáját is egy egyes fokozatú buliban. Új barátomat éhségnek hívják, mindent befaltam már, ami a hűtőszekrényben megmaradt (nagy része romlott és bűzös volt, hiszen az áramot kikapcsolták, miután nem fizettünk villanyszámlát). A nappali már korántsem tűnik olyan riasztó helynek, mint az aranykor idején, jelenleg is ott ülök, a fotelban írom ezt, mellettem a fater, ő van a legramatyabb állapotban, de Bea és Arató sem dicsekedhetne remek kinézetével, ha élnének. Az előbb abba kellett hagynom az írást, zokogógörcs tört rám, de az is lehet, hogy nevető, nem tudtam megállapítani. Szegény Bea, őt valóban sajnálom. Azt hiszem, ő volt életem szerelme, tragikus, hogy erre csak a halála után ébredtem rá.

Vérszag és nevetés. Ismét rámtört. Visszalapoztam a füzetben, amibe ezt írom (akármilyen hihetetlen, ez egy gimnáziumi matekfüzet, az eleje négyzetekkel és köbgyökökkel telezsúfolva), de nem tudom elolvasni a saját írásomat. Meglehetősen szétfolynak a betűim, nyilván az éhség miatt nem tudok olyan erősen koncentrálni,

emlékszem, a faternak volt egy láncfűrésze, benzinnel működő, talán rábukkannék a szerszámai között

De honnan szerezzek benzint? Persze, jellemző, ilyen vackokat, mint egy drága láncfűrész, csak az olyan fejes gecik engedhetnek meg maguknak, mint a fater volt, a csillagászati nyugdíjával, hogy dögölne

De ha nem fűrésszel, hát valahogy máshogy, mindegy is, kénytelen leszek feldarabolni őket. valahol azt olvastam, hogy az emberhúsnak kellemes, édes íze van. Huh, erre most nagyot korrant a gyomrom, hogy ezt leírtam.

Tízéves voltam, amikor Pintér meghalt, szívelégtelenség, mint a legtöbb korabeli magyar férfi esetében. A temetés meglehetősen kínosan alakult, jobbomon anyám, bal kezemet a faterom szorította, én ragaszkodtam hozzá, hogy ott legyek, és figyeltem, ahogy a föld lassan befedi a fényesre polírozott fadobozt, benne Pintérrel. Felsikoltottam vékony kis gyerekhangomon: na látod, ennyi az egész! Szerencsétlen kis jószágok nem is éreztek semmit!

hirdetés