sztojkovics pikszi: A fekete zongora - századfordulós krimi 2. rész

Miután a derék avagy hajfürt problémát illető rövid elmélkedést befejezte, Veron folytatta az írást.

„A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:
– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!
S e pillanatban a márki, a Deus Ex Machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan! Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, s…”

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, jelezve, hogy vevő érkezett. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy szempillantás alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, de éppen ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.
A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.
A fiú hirtelen megtántorodott.
– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…
Vili bizonytalan mozdulattal előre lépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy éppen hol van. Veron egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet… és még egyet…
– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kérdezte Veron elhaló hangon.
Vili kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előre lépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant.
Veron csak ekkor vette észre a kést a fiú hátában.

A lány gondolatain átsuhant, hogy ebben a pillanatban nyilván az ájulás lenne az előírt magatartás. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben általában szokott: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt.
A világ mit sem változott. Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén. Tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.
A vele született élénk kíváncsiság azonban nem sokáig tűrte, hogy az ijedelem a háttérbe szorítsa. Veron lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette az élettelenség különös csöndjében, tárgyként heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta össze-vissza a tagjait, de akkor is, ha épp szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világos, szinte színtelen kék szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek. Úgy tűnt, most már mindörökre.
„Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék” – morfondírozott Veron.
Aztán eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.
– Hát az a kép se sokkal szebb, mint az elsárgult papírok – sóhajtotta Veron.
Közelebb hajolt a fiú hátán az inget-kabátot átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, de közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház-utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből.
Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta a kezét.
Időközben az is a gondolataiba villant, hogy bármikor kisdiákok csapata nyithatja rá az ajtót. Mi több: a csupa üveg kirakaton át már meg is láthatták az emberek, ahogy ő egy élettelen test mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát. Élénken emlékezett a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre, és tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.
Gondosan kikerülte a padlón már méretes tócsává gyűlt vért. Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (és közben gratulált magának ezért az előrelátásért), lefutott a lépcsőn, ki az utcára.
Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a valamivel távolabbi ideiglenes kapitányságon őrizte Ókanizsa békéjét és a Monarchia rendjét.