hirdetés

Athos: A festő és az üzletember

A két férfi egymás mellett sétált, árnyékuk hosszúra nyúlt az esti utcán.
- Hát hogy vagy mostanában? kérdezte egyikük, miközben szorosabbra húzta magán a kabátot.
- Jól, köszönöm.
- Régen küldtél utoljára meghívót a kiállításodra.
- Mert régen volt utoljára kiállításom. a festő sóhajtva, szomorúan mondta ezt. Zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel haladt barátja mellett.
- De hát miért?
- Nem megy a festés. Valahogy nehéz lett. válaszolt, de tekintetét makacsul a földön tartotta.
- Pont neked? Egy Munkácsy-díjas művésznek?
- Te is tudod, hogy a Munkácsy-díj csak harmadrangú díj. Semmit nem jelent. kis szünetet tartott, majd folytatta De ezt inkább hagyjuk. Mesélj arról, hogy megy a cég?
Az aktatáskát cipelő férfi nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el. Ő sem volt mentes a hiúság gyengeségétől. De csak ennyit mondott:
- Remekül.
Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett. Elsőként az ügyvezető igazgató érezte kényszernek, hogy folytassák a társalgást:
- Mivel foglalkozol most?
A festő habozott a válasszal. Tudta, barátja nem fogja megérteni.
- Hát, gondolkozom.
- Abból nem lehet megélni. tréfás akart lenni, de valahogy nem sikerült.
- Valóban nem. felelte megadóan a festő.
Búcsúzáskor az aktatáskás férfi hozzáfűzte a kézfogáshoz:
- Nézd, nem tudom mi történt veled. Én nem értek a művészethez, csak a számokhoz, de hagyj fel ezzel az önsajnálattal. Szeretsz festeni, értesz is hozzá, úgyhogy nem értem mi a bajod.
A festő csöndes bólintással fogadta a tanácsot, majd elköszönt és hazafelé vette útját. Otthon újra átgondolta barátja szavait. Magában elutasítással fogadta minden olyan ember véleményét, aki nem foglalkozik művészettel, mégis ott motoszkáltak fejében az utolsó mondatok.
Belépett a műtermébe. Régen járt itt utoljára. Az orrát megütötte a festékek kesernyés illata, ahogy kinyitotta az ajtót. Ujjait végigfutatta az ecseteken, szinte érezte az alkotás örömét. De rögtön el is szomorodott. Úgysem megy ez nekem! azzal kedvetlenül félretolta őket az asztalról. A földön, a széken, a szobában szerteszét papírok hevertek, különféle vázlatok. Fölvett egy-kettőt, megnézte, húzott bele egy-két vonást, majd rögtön vissza is dobta őket.
Maga sem tudott számot adni magának, hogy miért nem megy az alkotás mostanában. Kedvetlenül csukta be maga mögött a műterme ajtaját.

Barátja tréfásnak szánt kifejezése igaznak bizonyult. A festő lassan felélte pénztartalékait, és mivel a festést továbbra sem folytatta, kénytelen volt valami munkát keresni.
- Nincs most valami szabad állás nálatok? kérdezte barátját. Nem csak a büszkeségét sértette, hogy kérnie kell, hanem zavarta is az ügyvezető igazgató hatalmas és elegáns irodája. Kényelmetlenül feszengett a székében.
- Hát - a férfi őszintén sajnálta barátját Nem sok. Mire gondoltál?
- Mindegy. vont vállat a festő Bármit megcsinálok.
- Most ment nyugdíjba a portás. Ha gondolod szólok egy-két szót az érdekedben a személyzetisnél.
- Az jó lenne. Köszönöm. bólintott a festő.

A festő megkapta az állást. Hosszú és unalmas napok következtek számára. Ült a portásfülkében és nézte az elhaladó embereket, szürke és kedvetlen vagy éppen örömtől sugárzó arcokat. Lassan-lassan részeseivé váltak az életének. Mindenkiről tudott valamit: neki most született kislánya, ő most külföldi útra indul, őt éppen elbocsátották. Azzal szórakoztatta magát, hogy figyelte az elhaladó embereket és megpróbálta kitalálni mi jár a fejükben. Tulajdonképpen tágas volt a portásfülke, kényelmesen elférhetett, ő valahogy mégis rosszul érezte magát benne. Talán csak az öltöny miatt. Mint egy elegáns irodaház portásának öltönyt kellett viselnie. Már több hónapja dolgozott ott, de még mindig nem tudta megszokni, még mindig kényelmetlenül feszengett zakóban és nyakkendőben.
Egy átlagos esős, unalmas napon idős úriember lépett be az irodaház ajtaján. Tanácstalanul nézelődött egy darabig, majd a portásfülke felé fordult. Szürke színű divatos szabású öltönyt viselt. Szépen faragott botra támaszkodott, kalapját kezében tartotta, amikor a festőt kérdezte:
- Bocsánat! Meg tudná mondani nekem, melyik emeleten találom az igazgató úr irodáját? Megbeszéltem vele egy időpontot. Őszinte, nyílt modora volt, a szeme életvidáman csillogott idős kora, és ősz haja ellenére.
- A harmadikon van. Arra tessék. válaszolta a portás.
Az idős ember azonban nem indult el rögtön a jelzett irányba.
- Jók ezek a rajzok! mondta, és a portás asztalán heverő papírfecnikre mutatott, amelyeket a festő unalmában szokott firkálgatni. Az ilyen ember miért nem tanul rajzot valahol?
A férfi maga sem tudta miért, de elszégyellte magát. Zavartan válaszolt:
- Tanultam valamikor. Festő voltam
- Értem. bólintott mosolyogva az idős ember, majd a lift felé távozott.
A festő gondolkozva nézte az egyszerű ceruzarajzokat az asztalán. Kimondhatatlanul jól esett neki, hogy valaki felismerte.
Az idős úriember csak késő délután távozott az irodaházból. Megemelte a kalapját a festő felé, amikor kiment az épületből, majd az ajtóban gondolt egyet, és visszafordult.
- Ha nem sértem meg, adnék egy tanácsot. ezekkel a szavakkal lépett oda a portásfülkéhez, majd hangja hirtelen szigorúvá vált Senki nem fogja noszogatni, vagy a kezébe adni az ecsetet, hogy fessen. Hiába ül itt egész nap keserves arccal és várja, hogy valaki megtegye. Ugyan! Legyünk őszinték! A világ megvan maga nélkül is. Annyi festő van, és annyi kép. Nincs szükség még többre! a festő megdöbbent a kritikától. Váratlanul érte, hirtelen válaszolni sem tudott. Az idős ember egy pillanatra szünetet tartott, figyelte, ahogy a festő arcára kiül a döbbenet, majd mosolyogva folytatta:
- Maga dönti el, hol a helye a világban. Nincs jó vége, ha másokra hagyja. Senki sem fog önben úgy bízni, mint ahogy maga bízhat saját magában. A sikert csak saját magától remélheti. Ha nem tesz az ellenkezőjéről, a világnak nem lesz szüksége magára. Az idős férfi teljesen kipirult a heves beszédtől. Amint befejezte, nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa felgyorsult szívverését, majd meg sem várva a választ elköszönt és elment.
A festő döbbenten meredt maga elé. Fejében egymást kergették a gondolatok.

Másnap határozottan állt meg a főnöke irodájában. Felmondott.
Néhány hónappal később az ügyvezető igazgató meghívót kapott egy kiállítás megnyitójára. Legnagyobb csodálkozására a barátja küldte. A férfi csak aznap délután vette észre, hogy már nem a festő ül a portásfülkében.

hirdetés