hirdetés

Vega: A hiány

A két fiatal férfi az út bal oldalán, szétköpködött szotyolahéjakon lépkedett a városszéli vasútállomás felé. Ki kellett kerülniük néhány futkározó gyereket, akiknek szülei és idősebb testvérei a fák délutáni hűvösébe terített plédeken ücsörögtek, és beszélgetés közben hallgatták a ház nyitott ablakain kiömlő zenét. Az állomáshoz érve, az alacsonyabb, szakállas férfi jegyet vett, aztán mindketten kiléptek az épület túloldalára vivő ajtón. Vonatra látszólag senki sem várt, csak a resti elé tett faasztaloknál könyökölt három alak munkásruhában. A két férfi a nyitott kocsmaajtó felé vette az irányt, majd pár perc múlva, miután a rövidet odabent megitták, egy-egy üveg sörrel tértek vissza, és leültek egymással szemben a hosszú lócák munkásoktól távolabbi végén. Oda a benti zenegép hangja is csak gyengén hallatszott, és a mohával borított szürke előtető eltakarta a napot, egy apró hasadást kivéve, ahol a beszűrődő fénypászma megvilágította a levegőben keringő porszemeket.
A munkahelyi közjátékok, az érdekesebb ügyfelek, az aktuális sporteredmények megvitatása töltötte ki az időt, hetente két-három délutánjukon is. Egyikük sem volt még huszonhárom, több mint egy éve dolgoztak a postán, nagyjából egy időben vették fel őket. Feri, a fiatalabbik Vasváriból járt be naponta, míg Máté egy rendőrrel bérelt egy kis lakást, negyedórányira az állomástól. A kényszerű együttlakás sem Mátét, sem Krisztiánt, a rendőrt nem zavarta különösebben, a foci szeretete és néhány, főleg fizetésnapok környékén rendezett közös ivászat hamar összehangolta őket, bár az is igaz, hogy eltérő munkabeosztásuk miatt néha csak egy kézfogás erejéig találkoztak. Krisztián többször aludt a barátnőjénél, Máté esténként jobb híján olvasott, vagy a gitárján gyakorolt, míg a szomszédok el nem kezdték ütni a radiátorcsövet, hogy hagyja abba. Olyankor még eljátszott egy-egy gyorsabb szólót, aztán kikapcsolta az erősítőt. Otthon, a kertes ház garázsában nem volt ilyen gondja, néha jóval éjfél után hagyta abba a környékbeli haverokkal a riffelgetést. A zenekar nagyrészt az ő elköltözése miatt vegetált, de a megbeszélt számokat rendszeresen gyakorolta, és hétvégén igyekezett hazamenni a próbákra. Amikor még a szüleivel lakott és a nagyrészt munka nélkül töltött hetek mindenféle kötöttség vagy rendszer híján számolatlanul folytak egymásba, akkor sem gyakorolt ennyit, mint mostanában.
Ferivel a postán találkozott először, bár akik látták őket, ahogy hosszasan beszélgetnek tévésorozatokról, gombfociról, vagy Elvisről, azt hihették, legalább a középiskola óta elválaszthatatlanok. Feri nagy kedvvel tudott mesélni és jól is állt neki, ahogy az előzményeket és a részleteket felidézve kikerekített egy történetet. Máté ezalatt érdeklődő arckifejezéssel és némi irigységgel hallgatott, fájlalta, hogy az ő történetei mindig rövidek, és nem tudja őket elevenséggel megtölteni. Társaságban ezért ritkán szólalt meg, és előre irtózott a rá irányuló tekintetektől, igyekezett hát minél hamarabb szabadulni tőlük.
Délelőtt sem tudott mit mondani a postavezető és a helyettese előtt. Pedig elmagyarázhatta volna, hogy nem tudott odafigyelni, mert Margó, a műszakvezető épp azelőtt ment ki bagózni, hogy egy házaspár odaállt az utolsó ablakhoz csomagot feladni, közben pedig az ő sorában, a befizetéseknél is sokan álltak. Míg a csomagfeladási űrlap kitöltését magyarázta hátrafordulva, rossz összeget mondott az előtte álló befizetőnek, egy nullát elnézett az egyik készpénzátutalási megbízáson. Az esti zárásnál ötvennyolcezer-ötszáz forint hiányzott. Rögtön az eszébe villant annak a negyvenes, vörös hajú nőnek az arca, aki több csekket is befizetett aznap. Arra is emlékezett, hogy borítékból vette ki a pénzt. Biztos pontosan annyi volt nála előkészítve, amennyi kellett, de észnél volt és nem vette elő a tízezreseket. Ezt kellett volna elmondania ma az irodában, azon a bőrkanapén ülve, amin hátra se mert dőlni, és szinte végig az üvegasztal aljába dobott hirdetési újságot bámulta. Tudta, hogy az utalványok alapján vissza lehet keresni a befizető adatait, aztán némi rábeszélés után elismertetni vele, hogy nem a megfelelő összeget fizette be, de ez az ő mulasztását nem teszi jóvá. Igyekezett faarccal tudomásul venni, hogy a mai nappal elveszítette az állását.
Közben Feri belekezdett egy történetbe, melyre Máté csak félig-meddig figyelt, de úgy rémlett neki, hogy már hallotta a debreceni Fregatt kocsmában megesett történetet a Kenyeres nevű srácról és a zenegépről. Csak néhány foszlány jutott el a tudatáig. Elnézett Dorog irányába, ahol négy sínpárt láthat összeérni a távolban az, aki a közeledő vonatot várva kimegy a vágányokhoz. …már legalább huszadszor kértük… Egyszer, nyáron le is fényképezte ezeket a párhuzamosokat, egészen közel hajolva a kövekhez és a felforrósodott fémhez. …a pultos megint szólt… A másik irányban, Vasvári felé, egy kanyarulat miatt nem nyílt ilyen kilátás. A sínek mögött nyárfasor húzódott, mint máskor, most is el-elnézte, hogy mozgatja a leveleket a szél. Örült neki, hogy a pillanatnyi csendben elér hozzá a fák hangja. …bömbölt a No Good... Már többször gondolt rá, ha valaki megkérdezné tőle, mi a legérdekesebb ebben a városban, akkor ezt mondaná, a fákat. De ilyesmit persze nem szokott kérdezni senki. …szatyorral járt, abból vette elő… Pedig ha autóval, délkelet felől közeledik az ember a városba, és beérkezve végignéz az út két oldalán álló fűzfák során, a lombok tömött árnyékán, akkor valami enyhe derű szállja meg, legalábbis ő gyakran érzett effélét. …elkezdett lyukakat vágni a zenegép oldalába…De a gimnázium oldalánál álló tölgyfára és megszámlálhatatlan, mégis áttekinthető, szinte eltervezettnek tűnő ágára sem tudott jóleső érzés nélkül gondolni. …senki nem mert odajönni… Egyszer majd bemegy valamilyen ürüggyel az iskolába, gondolta, az emeleti ablakokból biztosan még szebb látványt nyújt a hatalmas lombkorona. Itt meg a nyárfák, egy sorban, eltakarják a kilátást, mögöttük csak sejteni lehet a tisztást vagy a szántóföldet. …rá kellett beszélni, hogy menjük át az Akácba… Hogy ténylegesen mi van rajtuk túl, azt sohasem nézte meg.
Feri vonata megérkezett, tucatnyi ember kászálódott le, majd a kétkocsis szerelvény három új utassal tovább is robogott. Ők megint sört hoztak, mindketten tudták, van még egy későbbi járat. Feri sosem sietett, Vasváriban nem voltak barátai, mert csak nemrég költöztek oda, miután édesanyja, akivel apja halála óta a fiú kettesben élt, munkát kapott a helyi vegyi üzemben. Egy ideig fontolgatta Feri, hogy beköltözik Mátéékhoz, de nem akarta teljesen egyedül hagyni az anyját. Viszont épp azért, mert együtt laktak, nem akart állandóan otthon lenni, hétvégén szinte mindig bement kézi-vagy focimeccsre Debrecenbe. A barátaival az állomáson találkozott már dél körül, és beültek sörözni a Toronyba. Ha belemelegedtek, ott ittak hajnalig, aztán Feri a vonatindulás előtt még igyekezett megnézni egy reggeli lapban a meccs végeredményét, hogy otthon tudjon mit mondani, ha az anyja nagyon érdeklődne. Most Máténak sem volt miért sürgetnie a hazamenést, tegnapi, önmagának tett ígéretét, hogy ma begyakorolja azt a számot, amit két hete kezdett el tanulni, elfelejtette. A költözés járt a fejében, megint szívességet kell kérnie az unokatestvérétől, hogy jöjjön ki az utánfutóval.
– Kampec. Kirúgtak – mondta váratlanul.
A másik arcán enyhe mosoly szaladt át, mint aki nem akarja, hogy hiszékenynek gondolják.
– Hiányom volt tegnap. Hatvanezer – folytatta Máté.
Feri pontosan emlékezett, hogy barátjának nem ez az első ilyen ügye. Néhány száz forintos különbözet gyakran fordul elő bármelyikük életében, még az is megesik, hogy a nap végén egy-egy ezrest saját zsebből kell a kasszába tenniük, de Máté pár hónapja egy nyolcezres tételt nézett el. Akkor mindketten másnaposan dolgoztak, miután előző este Krisztiánnal meccsnézés közben megittak öt liter bort. A tizenegyesekre már csak Feri emlékezett reggel, Máté és Krisztián a hosszabbításra is alig. Hatvanezer, az sok, alig kevesebb mint a fizetésük.
– Most mi lesz? – vette ki a szájából a parázsló cigit Feri.
– Visszamegyek Nyíregyre. Anyámékhoz.
Miközben ezt kimondta, megérezte a szél fúvását és hallotta a nyárfák hangját. Feléjük is nézett, de látni már alig lehetett őket. Nem emlékezett rá, mikor sötétedett be.
Ferinek nem volt kedve tovább mesélni, pedig most jó lett volna felrázni a beszélgetést. Ehelyett az jutott eszébe, ha elmegy az előző vonattal, vajon Máté mikor mondja el neki, hogy holnaptól már nem munkatársak.
– Reggel csak bemegyek még, a munkaruhát és a kulcsokat le kell adni. Meg a szekrényből is kipakolok. Este még megihatnánk valamit.
Feri bólintott, de mivel nem volt biztos benne, hogy a másik figyelt is rá, egy okét még hozzátett. Aztán szedelőzködni kezdett, elnyomta a cigit, kulcscsomóját a zsebébe rakta, míg Máté bevitte a pulthoz az üres üvegeket. Az állomás már kihalt volt, a munkások egy fél órája mehettek el, a vonatra egy huszonéves srácon kívül csak ők vártak. A beérkező kocsiról az orruk előtt lévő ajtón szállt le egy fiatal lány. Az arcán megjelenő, de a hátuk mögött álló fiúnak címzett mosolyt hirtelen mindketten a magukénak érezték. Feri a lépcsőn állva kezet nyújtott, és a tőle megszokottnál is hosszabban szorongatta barátja tenyerét, majd úgy tűnt, hogy mondani akar még valamit, de csak hümmögött. A másik biccentett. Az ajtó bezáródott, Máté nem várta meg, hogy a szerelvény kigördüljön az állomásról, lassú léptekkel elindult hazafelé. Bódultságot érzett, most jutott eszébe, hogy dél óta nem evett. Mint mindig, ha elérte az enyhe berúgás állapotát, azt a jóleső, lassú hangulatot, ami hirtelen kibékítette a világgal és barátságossá változtatta, legalábbis ő így érezte, a szívét nyugalom szállta meg. Rohadt érzés, de én szeretem, jutott eszébe a dalszöveg. Elmosolyodott, mert épp, hogy nagyon is kellemes volt a körülötte lévő dolgoknak ez a lomha érzékelése.
Közben elérte a kereszteződést, ahonnan jobbra fordulva néhány méter után a lakásáig juthat. Nincs messze a nagy tölgyfa, ötlött fel benne, ezért egyenesen továbbment. Valahol olvasta, és most nem érezte akkora marhaságnak, mint akkor, hogy jó dolog megölelni a fákat, hiszen azok is élőlények, a nekik átadott energia az emberbe is visszaáramlik. Elsétált a gimi előtt, befordult a sarkon és elindult a fa felé. Három lépés után fény villant a válla fölött, Máté egy pillanatra megállt, úgy érezte, rajtakapták, pedig csak a mozgásérzékelő kapcsolta fel az épület oldalán a világítást. Kilépett a fénykörből, szétnézett, nem látott senkit, de a fához nem lépett közelebb, inkább elindult visszafelé és pár perc alatt hazaért. Ahogy belépett a lakásba és felkapcsolta a villanyt, a fogas alatt heverő papucsból kitalálta, hogy Krisztián nincs otthon. Az ajtót kulcsra zárta, cipőjét levette és bement a fürdőszobába. Megmosta a kezét és az arcát, majd kiment a konyhába, hogy egyen. Kenyeret már tegnap is elfelejtett venni, de megette a szikkadt, hétfőről maradt szeleteket. Rágás közben a falat bámulta, a csöndben csak a hűtőszekrény zúgása hallatszott. A hang elkísérte az ágyáig.

hirdetés