hirdetés

: A képzelet csábítása

A mező közepén zizegő zenészek dala zsongítja elmém, lelkemet lágyan lengi át
A simító fuvallat, mely szelíden suhintja fülembe a természet csoda-hangját.

Süti arcomat a ragyogó nap sugara, kábulatba ringatja mindig éber szemem, s magába húz a fényt izzadó aranykorong.
Könnyű szárnyán száll a képzelet, szállok vele én is, átszökünk a valóság meghasadt falán, távoli világok várnak, messzi aranykorok...

Üde forrásból fakadó fény csobog át sötéten, az anyaggá alvadt gondolat humuszán a béke büszke lombjai magasodnak,
Az élet tündöklő dala mellett halvány hamvába hanyatlik az elmúlás rút ricsaja, a virág magának hajt ki, s nem leszakajtó karoknak...

De hová lett társam? Nélkülem röpült tovább, magamra hagyva hullok hát vissza a rideg földre, s elterülök a kietlen pusztán.
Undok rovarlármát szakít a szél felém, tombolva tépi magát arcomba, s hiába nézek az égi fáklya után.

Már tudom, túl távoli világok azok, melyeket egykor elérni vágytam, s vár rám az élet valósággal kövezett útja.
De néha még, ha hív, csábít a képzelet, elkalandozunk az édes, messzi homályba, csak hogy visszahulljak az útra - újra és újra.

hirdetés