hirdetés

tomoceuszkakatiti: A Nap

Ez egy kis történet, amit elkezdek itt a lap tetején. A történetnek van egy főszereplője, akiről a történet szól. A főszereplőt úgy hívják, hogy Károly bácsi. Károly bácsi vidéken lakik egy nagy házban, egy kis faluban. A kis falu Magyarországon van, annak is a Dunán túlra eső részén. A falu neve itt és most nem fontos, talán csak én találtam ki. Ahogy a házat, és a házban Károly bácsit is.
Károly bácsi idős ember, a korát senki sem tudja pontosan. Lehet, hogy már ő maga sem. Jónéhány éve nem törődik ilyen dolgokkal. Károly bácsi ugyanis kicsit bolond. Nem látja úgy a világot, ahogy egy normális ember látja, így azoknak a dolgoknak sincs jelentősége a szemében, amelyek egy normálisnak nevezett ember számára fontosak. Ez a helyzet a korával is.
Károly bácsi felesége meghalt. Tizennégy évvel ezelőtt. Károly bácsi eltemette a feleségét, és kiült a verandára. Azóta ott ül. Már elfelejtette a múltat, elfelejtette, miért is ült le oda a verandára, közvetlenül az ablak alá, és elfelejtette azt is, miért kellene felállnia ha fel kellene állnia egyáltalán. Mivel pedig nem talált a felállásra elegendő okot, így Károly bácsi az elmúlt tizennégy évben nem is mozdult el onnan.
A világ igen érdekes, ha az ember tizennégy éven át egyetlen pontból szemléli. Olyan, mintha ő maga lenne a Nap állapította meg Károly bácsi. Mozdulatlan, a bolygók keringenek körülötte, történnek események, de ő maga csak áll megszokott helyén. Megfigyel. Van ideje rá, hiszen ő maga a Nap. A Napnak nem kell foglalkoznia az idővel, annak múlásával. Egyáltalán, az idő, mint fogalom, a Nap számára teljesen értelmezhetetlen.
Károly bácsi ült tehát rozoga székén, és azt gondolta, ő a Nap. Minden reggel mosolyogva ébredt, tagjait kicsit megropogtatta, és szétnézett a világon, amelyet széles mosolyával sugárzott be. Örvendett, hogy életet adhat a Földön nyüzsgő sokaságnak. Az élőlényeknek körülötte, és tőle távol is. Meggyőződése volt, hogy éltető sugarai olyan messzire is elérnek, ahová az ő öreges, megromlott látása nem hatolhat el.
Néha az is megfordult a fejében, hogy az emberek, az állatok és a növények bizonyára figyelik őt. Azt gondolta, őt mindenki látja és szereti. Mivel mindenkit szeretett, akire csak fénye sugárzott, úgy gondolta, őt is szeretik. Szeretek, és viszontszeretnek ez a hit nagy békével töltötte el Károly bácsi lelkét.
Más napokon az járt a fejében, hátha egyenesen imádják őt a Földön az emberek. Nem volt nagyképű, vagy mi, de igenis el tudta képzelni, hogy azt a ragyogó fényességet, amelyet magából áraszt, az emberek csodálják. Némelyek talán még istenként is tisztelik. Nem mindegyik persze, de néhányan. A primitívebbek. Mert azért Károly bácsi tudta, hogy ő nem isten, és azt is tudta, hogy ezt mások is tudják. De mégis. Talán néhányan mégis azt hiszik. Ha ezen gondolkodott, Károly bácsi kicsit elmosolyodott.
Sok mindent gondolt még ezen kívül tizennégy év alatt volt rá ideje bőven. A sok gondolat közül, amelyek megfordultak a fejében, egy különösen érdekes is akadt. Legalábbis Károly bácsi különösen érdekesnek találta. Nem is gondolat volt ez, hanem egy felfedezés. Felfedezte ugyanis, hogy amíg ő alszik, a világ nem létezik. Amint becsukja a szemét, a világ megszűnik létezni. Az emberek elpusztulnak, a bolygók eltűnnek a semmiben. Helyette egy nagy sötétség lesz, amelyben egy fejkendős öregasszony arcképe úszik, mintha csak egy lavór vízben lenne. A szájával szavakat formál, de Károly bácsi nem hallja, mit mond. Rossz már a hallásom, gondolja ilyenkor. Majd ha ennek az álomnak vége lesz, Károly bácsi kinyitja a szemét, és a világon újból helyreáll a rend. A dolgok visszazökkennek a rendes kerékvágásba, a fonnyadt paprikafüzér ugyanott lóg a falon, ahol eddig lógott, a csipkés függöny ugyanúgy lóg a szobaablak előtt, ahogy előző nap lógott, és a kocsiúton ugyanúgy hajtják a legelőre az állatokat, ahogy eddig is tették. Károly bácsi úgy gondolta, mindez a saját akaratától függ. Időnként elcsodálkozott, mennyire aprólékosan tud figyelni minden részletre, anélkül, hogy valójában figyelne. Mert semmiféle erőfeszítésbe nem került mindez. Próbálta magát következetlenségen rajtakapni, próbálta felfedezni, hogy a kert egyik sarkában álló vödör másnapra a másik sarokba vándorol, vagy esetleg fejjel lefelé fordul, de semmi ilyesmi nem történt. Károly bácsi ennek ellenére élvezte ezt a bújócskát saját magával, és biztos volt benne, hogy egyszer rajtakapja magát valami figyelmetlenségen. Az sem lett volna baj, persze, ha ez nem sikerül. A játékkal így is, úgy is eltelt az idő.
Károly bácsi, a Nap, így tengette napjait a verandán ülve. Egyik nap telt a másik után, és semmi nem történt, ami ezt a megszokott rendet felborította volna. És ez így volt jó. Nem várt magához látogatókat sosem, hiszen a napok nem szokták megvizitelni egymást. Gondolkodott persze rajta, hogy vannak e még hozzá hasonló napok a környéken, de találkozni eggyel sem találkozott. Valószínűleg túl messze vannak, és ők is a saját világaik közepén ülve töltenek be fontos feladatot. Ezt gondolta. Megértette, hogy nem látogatják meg őt, hiszen neki sem illett elhagynia őrhelyét. Megnyugodott abban a gondolatban, hogy léteznek, és hogy nincs egyedül.
Károly bácsi el sem tudta képzelni, hogy ez az állapot ne tartson örökké. Mivel az időnek nem volt jelentősége számára, ezért nem elmélkedett azon sem, mi lesz azután, hogy ez az egész nem lesz. Mondhatni, csak a jelenben élt, mert nem volt érzékszerve, amellyel az idő múlását, a múltat és a jövőt érzékelhette volna, amellyel ezeket elválaszthatta volna egymástól. Semmi baj, gondolta volna, ha tisztában lett volna ezzel az apró hiányossággal. A Napnak nem az a dolga, hogy az idővel törődjön. Neki csak sugároznia kell. A többivel nem kell foglalkoznia.
Az idő azonban létezik, függetlenül attól, Károly bácsi, a Nap, tudatában van-e létezésének vagy sem. Az idő létezik, múlik. Ahogy a Nap csak süt, és semmi mást nem tesz, úgy létezik az idő, és semmi mást nem tesz, csak múlik. Ez a két őselem: Károly bácsi, a Nap, és az idő, a másikról mit sem sejtve egymás mellett, egymásra hatva, de vakon éltek egészen addig, amíg az idő tegyük hozzá, saját akaratától függetlenül elérkezett egy olyan ponthoz, ahol bizonyos dolgoknak meg kellett történniük. Erről nem tehetett sem az idő, sem Károly bácsi, sem senki és semmi más. Talán a sors. Talán a dolgok rendje. De lehet, hogy azok sem.
Az idő mindenesetre eljött, és tizennégy év után ha számolta egyáltalán valaki bekövetkezett a világ vége. Nem mondták, hogy jönni fog, nem terveztek vele, ő maga sem tudta, hogy el fog jönni egészen addig, amíg meg nem érkezett. Ez ugyanis nem rajta múlott. Egyszer csak itt volt, és kész.
A világ vége abból állt, hogy egyszerre minden előzetes értesítés nélkül megszűntek a dolgok létezni. Olyan volt, mint egy dominósor: Károly bácsi egy este lehunyta a szemét ugyanolyan este volt, mint bármelyik ám másnap reggel hiába nyitotta ki. Azt vette észre, hogy a világ, amely eddig minden reggel hűségesen újrateremtődött valami benne lakozó, de ismeretlen erő által, aznap nem született újjá. Csak a puszta semmi volt körülötte, amely leginkább olyan volt, mintha egy tejüveghez nyomta volna az orrát. Így visszagondolva már az alvása is furcsa volt, hiszen ott is ugyanezt a tejüveget látta csak, a lavórbeli öregasszonyra egyáltalán nem emlékezett. Észrevette továbbá, hogy nemcsak a világ szűnt meg létezni, hanem ő maga, mint Nap sem sugárzott már. És bár erre nem volt érzéke, azt is észrevehette volna, hogy megszűnt az idő is létezni, már az ő tudatán kívül sem létezett tegnap, ma és holnap. Meghaltam, és velem halt a világ, gondolta. Aznap Károly bácsi igen szomorú volt.

hirdetés