hirdetés

Anyma: A nyakkendő

Schulz ahogyan már második éve minden reggel, a kávé elfogyasztása közben ránézett az órájára. 8 óra volt. Hogyan tudják ezt a víz-ízű kávét meginni? Mit meginni, egyenesen szeretni?! háborgott magában. Fogta és felrakta az üveg dohányzóasztalra diplomatatáskáját, felnyitotta a tetejét, és eltette azt a szigorúan bizalmas pénzügyi elemzést, amelyet a Cantor Fitzgerald-nak készített. Lecsukta a táskát, felállt, belenézett a kandalló fölötti velencei tükörbe, megigazította halványkék csíkos nyakkendőjét, és elégedett mosollyal jobb kezébe fogta a táskát, ami az értékes tudományt rejtette.
Hangos Viszlát, Drágám!-mal köszönt, és kilépett a folyosóra.
A szálloda halljában összefutott a szobaasszonnyal, akit a megszokott jókedvű, derűs reggeli Hello-val köszöntött. Ezt az üdvözlést, ami másnak annyira természetes volt, ő sosem tudta megszokni. Schulz tisztes polgári neveltetést kapott, ezért nem volt meglepő meggyőződése, ami szerint a hello egy jó ötvenes fekete, robosztus takarítónő köszöntésére kissé szokatlan formula. Még csak 1 hete lakott itt, de ismerte a pincért, a séfet, a forgóajtó előtt tüsténkedő boy-okat, a mixert és a takarítókat is, név szerint. Schulz barátságos, de kissé vonalas ember hírében állt, a pincér, a séf, a boy-ok, és a takarítónő is mosolyogva köszöntek neki, sőt, amikor lehetett, igyekeztek valami vidám ugratással feldobni a napját, amikor hazaért. Kilépett a Sheraton forgóajtaján, leintett egy éppen odaguruló taxit, és beszállt a hátsó ülésre. Derűs Uram!-mal köszöntötte a taxist akivel már másodszor utazott - bemondta a címet, kinyitotta a táskát, kivette a Cantor Fitzgerald-nak készített elemzést, és olvasni kezdte. Az 5. Sugárút és a 45. utca sarkán épp, hogy áthaladtak, amikor hatalmas dudálás közepette mögöttük egymásnak ment egy taxis és egy rettentő ideges, kövér férfi, aki egy kivénhedt Chevrolet gazdája volt, és őrjöngve támadt a sárga-autó közel azonos idegállapotú vezetőjére. Na, ezt megúsztuk gondolta Schulz, miközben ránézett az órájára. Különben biztosan elkéstem volna. 8 óra 10 perc volt. Innen még 5 perc, és bent van az irodába. Talán újabb 5 perc kell, hogy felérjen a 104. emeletre végül is éppen 104 lift közül válogathatna - de még így is bőven odaér a szokatlanul korai (reggel fél 9) időpontra tervezett tárgyalásra, ahol egyébként rajta kívül vagy negyvenen lesznek.
Mire gondolatmenete végére ért, és a jelentést is végiglapozta, a taxi begördült az északi torony elé. Schulz kitöltötte a taxicsekket, a sofőr kezébe nyomott egy 5 dollárost borravalóul, eltette a jelentést az aktatáskájába, elköszönt és kiszállt.
Ismét megigazította a nyakkendőjét, ezúttal a kocsi ablakába nézve ellenőrizte annak állapotát. Az autó elindult, ő pedig megfordult, és belépett a forgóajtón. Uraim! köszöntötte enyhe főhajtással Bob-ot és Joel-t, a két éppen ügyeletben levő biztonsági őrt, odasétált ahhoz a lifthez, amelyik éppen megérkezett, beszállt, megnyomta a 104-es gombot, és elindult fölfelé. Mindig a torkába ugrott a gyomra, amikor a lift elindult vele a 104. emelet felé. Hihetetlen sebesen villantak föl a számok a tükörpalota lift falán, ahol minden fém és üveg, és alig telt bele 3 perc, Schulz fent volt a 104.-en. Határozott léptekkel elsétált az emeleten a Cantor Fitzgerald feliratot viselő folyosóajtóig, elővette mágneskártyás belépőjét, végighúzta a műanyag-szerkezet oldalán, és amint meghallott az ismerős sípolást, belépett az irodaajtón. Innen felgyorsultak az események. Gyors köszönés a kollégáknak, egy Drága Jane, főzne egy kávét?, és máris bent volt a mahagóni asztalokkal körberakott tárgyalóterem előadói pulpitusa előtt. Alig, hogy a projektort és a notebook-ot összekötötte, belépett Jane friss kávé illatot húzva maga után. Köszönöm fordult hozzá Schulz, és elvette a csészéjét. Hátat fordított, de nem udvariatlanságból, hanem mert nem tudott betelni a 104.-ről elé táruló látképpel. Minden reggel itt iszogatta azt a förtelmes amerikai kávét, és csodálta a felhőkarcolókat, a folyót, a hajókat, és a déli tornyot, amire éppen rálátott a tárgyalóterem üvegfalán át. A panoráma élvezetéből Bo hangja billentette ki. Bo nyolcadmagával, és hatalmas hangzavarral érkezett. Schulz mielőtt megfordult volna, a vetett egy pillantást a nyakkendője tükörképére, rutinos mozdulattal megigazította, majd hátra fordult, és üdvözölte Bo-ékat. Uraim! mondta nevetve Ma megesszük őket vacsorára!
Senki sem kételkedett. 5 perccel később megtelt a tárgyalóterem, 10 perc múlva pedig elsötétedett minden, már csak a projektor fényeit és Shulz lézeres mutogató tollának piros fénypontját lehetett látni. Ellenállhatatlan érvelése volt. Lenyűgözve hallgatta mindenki.
Ám egyszerre megremegtek a székek, az asztalok, és elaludt a projektor fénye is. Hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Az addig csodás látképet nyújtó üvegfal majd összes ablaka berobbant, magával sodorva az előtte ülők nagy részét.
A teremben kitört a pánik. Senki sem tudta elképzelni, hogy mi történhetett. Volt, aki az üvegtől sebesültekkel foglalkozott, volt, aki az ajtó felé rohant, volt, akinek mozdulni sem volt ereje. És volt Schulz. Ő odament az egyik ablakhoz, hogy kinézzen. A látvány döbbenetes volt: alatta minden füstölt, és egy hatalmas lyuk tátongott a toronyház falán, éppen alattuk, úgy 30 emelettel.
Schulz döbbenten állt, nem tudott szólni. Egyre nagyobb volt a füst és a zaj. Ő a telefonhoz nyúlt, hogy felhívja feleségét, aki minden bizonnyal még mindig a Sheraton-ban tölti a reggelt, hiszen még nincsen 9 óra. A mobilon azonban csak egy üzenetet tudott hagyni: Drágám! Az előadás remekül sikerült, megettük őket vacsorára! Nagyon szeretlek ezzel letette.
A teremben hatalmas volt a káosz, a folyosókra a többiek híradásai szerint nem lehetett kijutni. Schulz nem tehetett mást, mint némi bizonytalankodás után fellépett egy székről a párkányra, belenézett egy kitört ablaktábla maradék üvegébe, megigazította a nyakkendőjét, Uram! köszönt el higgadtan, és kilépett a 104. emeletről.

hirdetés