hirdetés

bicaj: A REJTÉLYES BICAJOS

A REJTÉLYES BICAJOS

A szentendrei hétvégi házunkban töltött hétvégék egyik legkedveltebb programja szombatonként a reggeli utáni bekerékpározás Szentendrére. Az ilyen kerékpáros látogatások alatt sok mindent szoktam csinálni a városban. Rendszeresen meglátogatom a szombat délelőtti piacot, ahol sok érdekes emberrel lehet találkozni. Kedvenc helyeim közé tartoznak a könyvesboltok és az antikváriumok. Gyakran kell vásárolnom élelmet, újságot és más dolgokat. Amikor csak tehetem, szakítok időt arra, hogy végigsétáljak a belváros utcáin és természetesen, ha csak egy rövid időre is kimegyek a Duna-partra.
Egy távoli ismerősöm, aki Szentendrén lakik, nagyon ritka találkozásaink egyikén elmesélte, hogy a szentendrei bennszülött lakosok egy csoportja rejtélyes bicajosnak nevezett el és mindenféle furcsa eseteket mesélnek rólam. Az ismerősöm, akivel a legutóbbi találkozásunkkor együtt sétáltunk végig a Duna-parton, a rólam szóló furcsa történetekből az alábbiakat mesélte el.
Egy szentendrei közkedvelt kis cukrászdában elég rendszeresen összejár a szentendrei őslakosok egy csoportja, ahol ő is gyakran megfordul. Megisznak egy pohár bort, egy fröccsöt, vagy egy kávét és beszélgetnek. Mindig akad megbeszélni valójuk. A legtöbbjük valamilyen módon a szentendrei turizmusból él. Van köztük utcai festők, antikváriusok, CD kereskedők, lángos sütők, vándor árusok és újságárusok.
Az egyik alkalommal az egyik CD kereskedő említette meg elsőként, hogy feltűnt neki egy bicajos fiatalember, aki nagyon keveset beszél és azt is valami furcsa magyar kiejtéssel mondja. A magas, szőke hajú, kékszemű bicajos fiatalember úgy néz ki, mintha valami északi államból származó lenne, de a kérdésemre, hogy milyen nemzetiségű azt felelte, hogy magyar. Amikor mondtam neki, hogy a magyarok nem szoktak úgy köszönni, ahogyan ő "jó délutánt" mondott, egy kicsit mosolygott, de úgy tett, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtam. Általában valami speciális lemezt, vagy zeneszámot keres, és más nem is nagyon érdekli, hiába ajánlgatom a jobbnál jobb CD-ket. Amikor felajánlom, hogy pár nap alatt meghozatom a keresett lemezt, az a válassza rendszerint, hogy neki most kellene. Legutóbb egy Jonny Cash lemezt keresett.
Az egyik antikvárius vágott bele a CD kereskedő szavába, mondván, hogy nála is járt már többször ez a bicajos idegen és ott is valamilyen speciális könyveket keresett olyanokat, amilyeneket itteni emberek általában nem keresnek. Nála is keresett egyszer amerikai country zenét és vásárolt is egy régi hangkazettát. Az antikváriusnak az tűnt fel, hogy az üzlet menete felől érdeklődött, mintha valami adóellenőr lenne. A beszéde is furcsának tűnt, de leginkább az öltözetéről gondolta, hogy ez az ember valószínűleg valamilyen külföldre szakadt hazánk fia lehet, aki most hazalátogatott.
Ekkor szólalt meg az utcai festők egyike, aki elmondta, hogy ő is ismeri ezt az embert. Már többször is érdeklődött az egyik legdrágább képe iránt. A bicajos fiatalember nekem akkor lett gyanús, amikor egyik kérdésemre azt felelte, hogy hetven éves, ami persze teljesen lehetetlen, hisz alig nézett ki többnek, mint negyvenöt, ötven év. Amikor azt mondtam neki, hogy az évekről az emberek keze mond a legtöbbet, és az ő keze legfeljebb ötven éves, az idegen nem szólt semmit, de mintha véletlenül csinálná zsebre dugta a kezét.
Az egyik lángos sütő hölgy akkor figyelt fel a bicajos fiatalemberre, amikor lekvárt kért a lángosra. Mondtam neki, hogy lekváros lángost nem árulunk, de ő azt mondta, ha van lekváros palacsinta, miért nem kaphatna ő lekváros lángost. Mondtam neki, hogy lekváros palacsinta van, de lekváros lángos nincs. Az idegen bicajos nem tágított és csak azt mondogatta, a maga furcsa magyarságával, hogy ő lekváros lángost kér. A dilemmát a főnököm oldotta, meg azzal, hogy odaszólt, hogy adjak neki lekváros lángost. Persze a lekvár nem a lángos standnál volt így át kellett mennem érte a palacsintás standra, hogy kérjek egy kanál lekvárt, ami nem nagyon tetszett a sorban állóknak. Képzeljétek a főnök ezt követően, kiíratta, hogy lekváros lángos is kapható. A következő alkalommal a bicajos - az árjegyzéket látva - fülig érő mosollyal kérte a lekváros lángost.
Az egyik könyvesbolt vezetője most döbbent rá, hogy ezt az embert valószínűleg ő is ismeri. Többször is érdeklődött egy valami Vezérlő elvek című könyv iránt, de a könyv nem szerepelt a nyilvántartásunkban. Amikor a kerékpáros ismét kereste ezt a könyvet és a válaszom az volt, hogy nincs ilyen könyv, azt mondta, hogy a könyv biztosan létezik, hiszen ő a könyv a szerzője. Azt gondoltam ugrat ez az ember, hisz mindent kinéztem belőle, de azt, hogy író, azt nem gondoltam volna. Ezután alaposabban utánanéztem, és tényleg létezik egy ilyen könyv, amit meg is hozattam és el is olvastam. Ezt a könyvet mindenkinek szívből ajánlom, mert különleges könyv és nagyon tanulságos. Olyan ez a könyv, hogy ha az ember elkezdi olvasni, egyszerűen nem tudja letenni, mert mindig valami olyan érdekesség következik, amit feltétlen el akar az ember még olvasni, mielőtt letenné, és ez így megy oldalról oldalra, míg az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már reggel van és a könyv végére ért. Nem szerelmes regényről van szó, még csak nem is krimiről. Már az első laptól kezdve úgy éreztem, hogy ez a könyv rólam szól. Ennek ellenére nehéz elmondani, hogy miről is szól a könyv, mert sok hasznos módszer, tanulság és javaslat van benne, amiket azonnal el kezd az ember alkalmazni és bevallom én azóta is alkalmazom, sőt tovább fejlesztem az ott olvasottakat. A könyv szerzője, amint az kiderült, bármennyire is hihetetlen egy nagy távközlési cég helyettes vezérigazgatója és stratégiai igazgatója volt, aki távközlési mérnök és közgazdász. A könyvben leírt életrajz alapján valóban van valami hasonlóság a bicajos fiatalember és a szerző között, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban ő az írója ennek a kiváló könyvnek. Várom, hogy ismét jelentkezzen, és akkor megmutatom neki a könyvet. Kíváncsi vagyok, hogy valóban ő-e a szerzője?
Ez az, - kiáltott fel a CD árus - egyszer, amikor azt ígértem neki, hogy utána nézek egy keresett lemezének, adott egy névjegykártyát, amin ez a név szerepelt, de ott nem szerepelt az a távközlési válllaalt, hanem valamilyen stratégiai consulting volt rajta. A névkártyán szereplő telefonszámon azonban mindig csak egy üzenetrögzítő beszélt, mintha ott soha senkit nem lehetne elérni. Amikor egyszer aztán nagy nehezen sikerült mobilon elérnem azt mondta, hogy most éppen Genfben van, de ha ismét Szentendrén lesz, eljön a megtalált lemezért. Akkor jutott eszembe, hogy ha ez a fiatalember valóban Genfben van, ott olcsóbban is megveheti ezt a CD lemezt, tehát nem nagyon számíthatok rá, hogy ezért eljön Szentendrére. Ennek ellenére azt mondta, hogy eljön a lemezért és tényleg néhány hét múlva egyszer csak beállított és a szokásos szűkszavúságával megvette a lemezt.
Az ismerősöm elbeszélése szerint az ismeretlen kerékpáros fiatalember többször is témája volt a baráti társaság beszélgetéseinek. Egyszer a piaci vándorárus tette fel a központi kérdést, ki lehet ez a titokzatos bicajos fiatalember, akit a beszélgető körnek szinte minden tagja ismer Szentendrén, de senki nem tudja, hogy kicsoda. Tényleg egy író lenne ez a ember? Akkor mivel magyarázható, hogy gyakran megjelenik a piacon is az elhagyhatatlan biciklijével, szinte semmit nem vásárol, de mindenre alkudozik. Tőlem egy olcsó tornacipő iránt érdeklődött legalább három alkalommal, de nem vette meg. A legutóbbi alkalommal már majdnem azt mondtam neki, hogy adjon érte amennyit akar, sőt ingyen neki adom, de olyan komolyan alkudozott, hogy nem mertem ilyen ajánlatot tenni neki, olyan jóindulatúnak néz ki, hogy nem akartam ezzel megsérteni.
Az elmondottak egyre titokzatosabbá tették a helyzetet. A beszélgetők napról-napra vissza-visszatértek a bicajos idegenre és latolgatták, hogy valójában ki is lehet ez a fiatalember. Mindenféle érveket és cáfolatokat sorakoztattak fel. Többen azt erősítgették, hogy nem valószínű, hogy ez a fiatalember valaha is vezérigazgató helyettese volt, hisz akkor miért alkudozna egy olcsó tornacipőre. Az is gyanús, hogy egy ilyen jó könyv írója, ilyen furcsán beszél magyarul. Azt is érdekesnek tartották, hogy ugyanakkor valami ízes, talán tájszólásos magyarsággal mondja azt a néhány mondatot, amit mond.
Szentendrei ismerősöm elmondta, hogy ő már az első alkalommal, amikor hallotta a történeteket, gyanította, hogy rólam van szó, hiszen ő is többször látott engem kerékpáron a városban, de nem merte felfedni ezt a többiek előtt. Egy rövid szünet után az ismerősöm azt mondta, hogy így volt a legjobb, mert ha ő elmondja az igazságot, akkor egyszerre megszűnt volna a titokzatosság. Vagy el sem hitték volna, hogy ő személyesen is ismer engem.
A történet azt jutatta eszembe, hogy milyen érdekes dolgok történnek az ember háta mögött, amikről csak ilyen véletlenek folytán szerez tudomást, vagy mindenkorra a feledés homályába merülnek. Örülök, hogy én ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen őszinte és hiteles tükörképet kaptam magamról, még akkor is, ha az nem minden esetben hízelgő rám nézve.

SZENTENDRE, 2004. 07. 11.

hirdetés