samuszaki: A remény vándora

1. Ének

Nagy elődöknek állítván emléket,
Egy bárban teremtek kávéházi képet.
Verselni próbálok, de elfogytak a szavak,
S kezdenek rám dőlni a fantáziafalak.

Emlékezek hát régmúlt időkre,
Méltán híres igaz költőkre.
Kik mámorosan ontották a dalt.
Miként ülnének manapság diadalt?

Midőn ez idő tájt a legnagyobb érdem
Őszintének lenni, s szólni e képpen.
Egy bohém költő miről is verselne?
Hogy szólna hát, ha többé nem kertelne?

Én józanul nem írtam még soha,
Talán nem volt merszem eljutni úgy oda,
Hová részegen repít a képzelet,
Hol bormámorban látom a költői képeket.

Bort elém hát kupába jó magyart,
S jobb kezem írja néki boldogan a dalt!
Aztán nőt mellém vagy tüzes asszonyállatot,
Ki feledtet velem múltat s bánatot.

Így vallanának hát erről tán az ősök
Kik voltak a múltban kávéházi hősök.
Én azonban ennél egyszerűbben írok
S a múlt miatt a mában soha nem is sírok.

Most mégis lenn vagyok egy hordó fenekén,
Tollat ragadok és írni kezdek én.
Papírnak jó lesz egy ócska szalvéta,
Áztatta azt már pár ember kávéja.
Mellettem egy lány, mutat a bárpultra.
Mit akarsz te azzal? S elvenni akarja.
Sikerül is neki, összegyűri nyomban
Fogom az étlapot, s azon kezdem ottan

Hiába van elvéve tőle a papír,
Talál másikat és azon újra ír.
Ha azt akarod, hogy rögtön befejezze
Vedd el a tollát s törd el keresztbe!

Így vélekedtek hát művészetemről,
De hát mit várjon az ember ezektől!

A tollamat nem adom ez minden kincsem.
A világon e kívül nekem semmim nincsen.

Na és mit érsz te azzal a vacakkal,
Nem kell az senkinek amit leírsz azzal.

Tudjátok mit? Tőlem igazat kaptok.
Befejeztem vége, lesz amit majd hagytok!
Nem kell ide vers nem kell ide semmi
El kell azt a múlttal örökre temetni!
Csak az a baj, hogy másom tényleg nem maradt,
Csak a félbehagyott szétkuszál árva gondolat.
Eldobni nem tudom, hát mit csináljak vele?
Muszáj hát kiírnom mert a fejem telis-tele.

Csak van más valami amit tudnál csinálni,
Jobb az mint fecnikre balgaságot hányni.

Csináltam sok mindent, de semmihez se értek,
Mesélni azt tudok, de már régóta nem kértek.

Hát most én majd kérlek, hangzik a távolból,
S egy furcsa lány lép ki a részeg táborból.
A félhomályban lassan rajzolódik arca
Lelke vidámsága mosolyog meg rajta.
E kócos ábrázatnak üde arca kerek,
Barna szemében is örömödet leled.
Haja rövid, s kócos, mint már mondtam
A gesztenyéhez hasonlít színe talán jobban.
Ruházata egyszerűbb már nem is lehetne,
Szürke tréning felső, mit moly már meg nem enne.
A ruhája ujja túlnyúlik kezén
S mókásan lóbálja ahogy közeledik felém.
Nadrágja viseltes, itt-ott ki is kopott
A presszó padlóján egy súlyos bakancs topog.
Elém ér lassan és odaül a pulthoz
Kérnék hát egy mesét, ha szólhatok az úrhoz!

A többiek ráhagyják, a csapos int, hogy lehet.
Ő felém fordul, és kacsintva mond nemet.
Ez így nem lesz jó, ezt csak én kérem
Majd kaptok ti is, ha én már leléptem.
Menjen mindenki a maga dolgára
Vagy locsolja a szeszt tovább a torkára.

Ettől kezdve már csak szemlélője voltam
Az eseménynek mibe magamtól sodródtam.

Szóval, ha kérhetném, mondj egy mesét nekem
Hol a végtelennel játszik saját képzeletem!
Vagy inkább kezdjem én, s meséljek rólad,
Hogy miként adsz értelmet annyi kusza szónak?
Meséljek arról hogy karórád alatt,
Bal csuklódon lapul egy furcsa rajzolat?
Tudod te voltaképp, hogy mért került az oda,
S hogy mi volt az újkornak ősi jóslata?

Tudom ki vagyok, de mit kezdhetnék vele,
A horgony a jóslatban reménynek volt jele.
A jóslat szerint kaptam én az ősi távolból,
Kezemre jelet mi egy horgonyt ábrázol.
De ezen a földön már nincs helye reménynek,
Mert elkezdődött az utolsó merénylet.

Épp ezért kell neked tenned a dolgod,
Másért mi értelme lenne, hogy ezt a jelet hordod!
A horgony lesz a remény vándora,
A szív pedig a szerelem záloga.
Őket az úton majd egy kereszt is kíséri,
Ki majd a hitnek erejét dicséri.
Így vágnak ők neki a világnak,
S teszik jobbá amit ott találnak.
Az ősi jóslat e képpen szóla,
Beteljesítésére eljött hát az óra.
Neked kell majd nekik újra elmondani,
Hogy az embernek a Földön muszáj kitartani.

Jó, de előbb szeretném a neved megtudni,
Hogy a varázslat ma este kihez is fog jutni.

Legyen alma nevem, mondjuk,
S a névproblémát ezzel le is tudjuk.

Ha te alma vagy, én majd leszek körte,
S verselt az éjben az ősznek két édes gyümölcse.
Alma csak mondta halk instrukcióit,
Én meg versbeírtam az illúzióit.
Mesélt helyekről, hol képzeletben jár,
De mégis valóságos mindig az a táj.
Hol annak ellenére ismer minden követ,
Hogy lába nem érinté soha e földeket.
Ismeri a világ minden apró zugát,
Pedig nem járta be soha ezek sorát.
Mesélt szerelemről, s mire más csak néha félve gondolt,
Az egész világ vágya e lány szívében tombolt.

Kezdtek körénk gyűlni újra az emberek,
Kíváncsiak lettek, a vége hogy is lehet.
Egyre többen lettek, kik hallgatták a mesét,
A földi szerelemnek igaz történetét.

Aztán következett némi hatásszünet
A bor diadalma lehet ez a tünet.

folyt. köv.