samuszaki: A remény vándora

4. Ének

Emlékezzünk vissza csak arra az estére!
Rá is jöttem gyorsan a csehó címére.
A parttól nem messze egy ház aljából nyílott
Hol az értelem a szesszel aznap csatát vívott.

A kilincset lenyomva az üvegajtó nyílik
Keskeny lépcső vezet le egy tágas helyiségig.
Furcsa hangulata van napközben egy bárnak,
Hova vendéget csak este későn várnak.
Székek az asztalon, a pincér otthon alszik
A bár zárva, az élet kívül zajlik.

Fény be ide lentre csak az üvegajtón szökik,
Az ember figyelmét le reklámképek kötik.
Képek, melyek a falakat díszítik,
Azok között sétálok be a pult előtti részig.
Hol valaki ténykedik fehér kötényében.
Poharakat törölget egy lámpa fényében.

Jó napot kívánva elegyedek szóba
Ahogy szokás ez felénk néha hébe-hóba.
Válaszol is gyorsan a pult mögül kilesve:
Zárva vagyunk kérem! Jöjjön vissza este!

Addigra én már igen távol járok.
Egy fontos kérdésre viszont választ várok.
Két hete találkoztam itt egy furcsa lánnyal
Ki virtuóz módon bánik minden muzsikával.
Azt akarom tudni, hogy járt –e itt azóta
Vagy hol peng mostanában gitárjának húrja.

Napok óta, hogy színét se láttam
Bármerre járhat a kerek világban.

Ha mégis látná, mondja el majd neki,
Hogy egy magányos horgony a szívét keresi!
És már épp az ajtó felé indultam volna,
Mikor a csapos még megállít egy szóra.

Nem beszél egy szót az soha senkivel
Iszik egy-két sört és azután énekel
De tudja –e hogy maga jókat mondott itten?
A lány meséjét mondva rímelt szépen minden.

Hát az első kritikán túl is lennénk nyomban
De álljunk megy egy szóra rögtön legott mostan!
A lány mesélt és én verset írtam róla?
De hová lett feljegyezve az a hosszú óda?

Hát itt van ni! Az étlap hátuljára szórva
Megannyi rímelős hosszú-hosszú strófa

Egy vastag kartonlapot nyújt felém a csapos,
Melynek hátulja csakugyan verssoros.
Elkezdem olvasni, s nem hiszem mit látok
Mert azon egy elkészült művet találok.

S hogy mi tölté meg mégis az étlapot?
Hát a vers, amit eddig olvasott!
Ott állt rajta szóról szóra minden.
Kata a jövőt mesélte és én írtam le rímben.

Míg szemem a sorok közt olvasott,
Testem lassan a pulthoz ballagott.
Tudtomon kívül ültem a bárszékre,
S belekortyoltam egy odatett csészébe

Hihetetlen, hogy az illat, meg az ízek
Emléket bennünk mily gyorsan idéznek.
A számon édes csókját éreztem újra,
S megpendült bennem szívemnek húrja.

Darjeeling, mondja a csapos nekem,
Mire felfigyelve a poharat leteszi a kezem.
Az egy város valahol Indiában.
De mi ez itt ebben a pohárban?

Ez a neve itt ennek a teának,
Amit az a lány küldött magának.

Azt tanultam, hogy Kőrösi oda lett hantolva,
De hogy teát hívnak így, azt nem gondoltam volna.

Bejárja a felét a Világnak
Míg végül aljára kerül egy pohárnak.
Ezt az a szűkszavú pacsirta mesélte,
Meg, hogy az útnak elejét itt és most elérte.

Ismerős volt a fehér porcelán,
Melynek egy szív nevetett az oldalán.
Másik felén pedig jelek sorakoztak,
Melyek együtt értelmet hordoztak.
Ott állt bennük a rejtjeles üzenet,
Melyet megfejtve az hozzá vezetett.

Kata énekével a szerelmet hirdette,
Én pedig mentem egy szívet követve.
Beutaztam érte, vele majd a fél világot,
De mire odaértem ő már máshol játszott.

Valami kávézó egy csendes kis utcában,
Hol a bárpult körül füstös félhomály van.
Egy szék, egy mikrofon, néha egy zongora,
Ez volt hát e lánynak színes színpada.

Ugyanúgy zajlott minden egyes este
Énekelt távozott, s én jöttem őt keresve.
Elég volt elmondani személyem miért érkezett,
S a rengeteg ember mind rólunk kérdezett.

Meséltem nekik míg tartott az éjjel,
S reggel útra keltem a mindig fújó széllel.
Különlegesnek tartottak minket az emberek,
De a legszebb az egészben, hogy bárki az lehet.

Az utat nekem a csészék mutatták,
Az emberek utána a reményt kutatták
Elhitték a mesét és én is hittem benne,
Remény nélkül élni borzalmasabb lenne.
Az én reményem immár az övék lett,
Mesélve jártam be számos vidéket.

Mindig úgy intézte, hogy várt rám egy kis szoba,
Zsákomban pedig ott volt az a furcsa kékes ruha.
Abban tértem este mindig nyugovóra,
S egy röpke fél órára Katám ölelt újra.

Hiszek benne, hogy egyszer újra meglelem,
De az óceánt addig még párszor átszelem.
S ahogy minden estét be szoktam fejezni,
A vers végén is így fogok most tenni.
Ő a szív, én a horgony, de ki lehet a kereszt?
Hónapok teltek el, mire megfejtettem ezt.

…

Ez volt hát a trilógia első felvonása,
Melynek valamikor lesz még folytatása.
Szóval majd egyszer innen folytatom,
Ha a folytatást én is jónak gondolom.