bluesman: A sárga ajtó mögött

A sárga ajtó mögött ruhák száradnak, a pára, mint tartalom megtölti a kis helyiséget. A kék csempézet éles szürke mintázatán ködös emlék képek folynak, a folyadék egyszerű válasza a nihil gondolati tartományaiban.

A kádban a víz felületén fekszem, vagy legalább is ezt látom magamból. Tulajdonképpen testetlen vagyok, a hab fölöttes énje lettem, az id választott hazájában. John Mayall jajong, tiszta testhangon zokog a Strato; magamhoz nyúlok.

Aztán hagyom a francba az egészet, ez már nem vicc. A legutóbbi társkereső munkálkodásom sikertelensége a preferált őrületem terméke. A hálózati kényszer, vagy a hálózat kényszere, már nem is tudom igazán. Fényképet küldtem, és válasz gyanánt ugyanez. Valószínűleg lány, vagy nő, de a szívlapáttal alakított arccsontszerűségek a nyakán jeges rémülettel töltenek el (illusztráció: Celine Dion kukoricacsővel a lába között játszadozik, arcán törzsi jelek, halkan és diszkréten Pantera szól), és lehetetlen, de valamilyen segítségre szorul, tisztesség ide, vagy oda. Mindezek mellett but Im free, persze azzal a diszkrét bájjal, amely a zajos, kissé kétségbeesett, de hatékony hányást jelenti az udvar végében, már ha van udvar. Ennek hiányában marad a fürdőszoba, a fehér mennyezet árnyékainak kergetőzése, és a gondolatok szintézisének magas szintű művelése; várakozás, üres várakozás már régen minden óra.

Meglepte a gyönyörű Alföldet a hó, a kedves téli rokon. Az óriási fehér tér egyszerűségében azzal a hiteleséggel kelleti magát, és suttog, hogy tégy magadévá, hogy szinte sílécek nőnek a talpamon, ahol igazából csak lyuk van. Persze nem megyek ilyen messzire, elég nekem a Széchenyi tér emberekkel teli, forgalmas üressége, a sok-sok tuskó és bunkó Olvasó, akiket tisztelet illet azért, mert tűrik, hogy számtalan kommunikációs csatornán vérnősző baromnak tekintsék őket, miközben Hamvas Béla már régen a tudtára adta a művelődni vágyó népnek, hogy az egzisztencialistáknak végük.

A rend magában hordozza a rendezettség struktúráját, miközben a káosz is szabályszerűségeket mutat. Hogy van ez?

Van valami diszkrét bája annak, ahogyan a lassan lehűlő fürdővíz magába rántja az ondó tört fehér cseppjeit, a kolloidszerűen rögzített vízmolekulák száma egyre nő, majd szétesik a szerkezet, és csak a nyugalom ragadós és habszerű függönye színezi át a víz felületét. Egyszer azt hallottam, hogy mindenki veri a fürdőkádban.
Szánalmas vagyok, akárcsak a szükségét végző vadállat, pedig a szükségesség által okozott feszület a lélekben csak így dönthető le. Már ha le kell dönteni. Olyan ez, mint a vadság, a társadalmi konvenciók önkényes áthágása, a korláttalan lét tudatosságának mélybe húzó ereje. Igazából egy tetves mágnesről van szó, féreggé lesz tőle az ember.