hirdetés

I2U2: A sváb szindróma

Hajlamosak vagyunk – különösen dekonjunktúra idején – bűnbakként kikiáltani az aktuálisan legkönnyebben támadható kisebbséget, rájuk kenni az összes balhét, hiszen miattuk nem lesz soha nagy a magyar. Cigányok és/vagy zsidók, szlávok és/vagy románok, melegek és/vagy biciklisták, pufajkások és/vagy III/III-asok, és még vég nélkül sorolhatnám a szórványságokat, melyek „potenciális” forrásai lehetnek minden bajunknak és problémánknak. Még jó, hogy ilyen színes a mi nemzetünk, ilyen „leleményes a mi népünk”, ilyen konfliktuskerülők és felelősséglepasszolók vagyunk, hogy mindig pillanatok alatt megtaláljuk a bűnösöket.

Ugyanakkor megfeledkezünk arról, hogy a törökök kipucolása után az 1600-as évek végére, 1700-as évek elejére katasztrofálisan lecsökkent a magyarok száma a Kárpát medencében, és akik túl is élték a 150 évig tartó török dúlást, elszegényedve, szétszórtan az ország mocsaras vidékein tengődtek. Bajor családok betelepítésével próbálták megakadályozni a „nemzetpusztulást”, és lett is belőle 300 éve tartó kalamajka. 3, 11, 48, 49, 56 (ha nem is az eheti 5-ös lottó nyerőszámai) mindenesetre hősies kísérletek voltak a magyarságtudat újjá ébresztésére az elnémetesedés megakadályozására. A kuruc-labanc ellentét a mai napig nem oldódott meg, és véleményem szerint az ország szétzilálódása, a napjainkban dúló, úgy nevezett „szellemi polgárháború” is erre vezethető vissza. Lehet-e különbséget tenni egy 300 év alatt asszimilálódott, külső jegyeiben megszólalásig hasonló népesség és a „magyar” között. Nem lehet, hiszen pont ők, akik a lakosság zömét teszik ki, és ráadásul a legmagyarabb magyarnak tartják magukat.

1837-ben óriási eredménynek számított a Pesti Magyar Színház megalapítása. Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, és még ki tudja hányan, mind-mind a magyar nyelv és kultúra, a magyarságtudat felélesztésére szentelték életüket. Skizofrén helyzetben vagyunk, egyszerre vagyunk magyarok és nem magyarok. Ez a belsőnkben zajló polgárháború zilálja szét a hazát, ez gerjeszt újabb és újabb társadalmi feszültségeket, és ezt lovagolják meg önjelölt politikusok a saját hatalmi vágyaik legitimációja érdekében.

A mai Magyarországon a „svábság” nem etnikai kérdés, hanem szindróma. A svábok nem köztünk élnek (leszámítva azokat a keveseket, akik nyíltan vállalják származásukat), hanem bennünk. Kiben gyűlöletet, kiben felsőbbrendű tudatot, kiben makacs ellenállást, kiben gyáva meghunyászkodást vált ki e történelmi és társadalmi léptékű asszimiláció tudatos vagy tudatalatti érvényesülése. Könnyen lehet, hogy aki az ősi jussra hivatkozva kormánydöngető szólamokat puffogtat a Rákóczi szobor árnyékában, annak ereiben több „labancvér” csörgedezik, mint amennyi elfolyt a vérszerződés idején, vagy éppen fordítva, aki felsőbbrendűnek (isten ments) „übermench” –nek képzeli magát, annak ősei lehet, hogy suttyó magyar parasztok voltak Mátyás király idejében. Összekavarodott bennünk a történelem, és összezavarodott elmével próbáljuk utolsó csepp vérünkkel védelmezni saját igazunkat.

Lépjünk már túl az ősi jusson!
Lépjünk már túl a szerzett jogon!
Lépjünk már túl a ma már csak belsőnkben dúló kuruc-labanc ellentéten!

Győzzük le ezt a belső ellentétet magunkban! Béküljünk meg végre a bennünk élő rebellis kuruc és a nagyhatalmi vágyaktól elvakult militáns labanccal. Ez az a belső békés forradalom, ami szükséges feltétele a társadalmi szintű konszenzus megteremtésének. Ha erre képtelenek vagyunk, soha sem lesz béke e hazában.

Hol az a Hét Vezér, aki összefogja e nemzetet, aki az összetartás, és nem a viszály letéteményese? Ne legyünk se internacionalisták, se nacionalisták, legyünk végre magyarok! Kössünk egy új, 21. századi vérszerződést a jövőért, magunkért, gyermekeink boldogságáért!

hirdetés