myo: A szenvedély katonái vagyunk...

A szenvedély katonái vagyunk

Alig raktam le a telefon, hívtál. Elfúló hangon zokogtad, hogy feladod, mindennek vége. Nincs pénz. Csak 50%-ra vettek. De pénz nincs. Próbáltalak nyugtatni. Úsztam a gondban, feszültségben. Nehéz napom volt. Teljes káosz az irodában, a torkom száraz volt az egész napos szövegeléstől. Párhuzamosan dolgoztam a gépen és bonyolítottam egyszerre két telefont. Nem haladtunk semmire, és csak miattunk vállaltam a nyakamba az egészet. Akkor még biztos voltam. Megcsinálom, kemény áron, de a végén legalább 200 000-et viszek haza. A sulit bepótolom, az alapvizsgámat nyár végére halasztom, de kifizetjük a rezsit, a tartozásokat, és lesz egy kevés tartalék, míg Brad dolgozni nem kezd. Egy fizetés, mégha kezdő is, elég lesz. Tanítok, talán lesz fordítás is, ott a diákhitelem még egy darabig, neked a két hitel, talán eladjuk a házat is, és szerzek tanulmányi szerződést, hogy befejezhessem végre, 7 év kínódás után az egyetemet. Hittem benne. Ez tartotta bennem az erőt. Adagoltam belőle sajgó lelkednek. De 100 km választott el tőled, és nem tudtam elszakadni hirtelen.
Miután beszéltünk, felhívtam Annt, hogy nézzen rád. Braddal is beszéltem késő este, azt mondta alszol, minden rendben. Nem tudtam hazamenni aznap. A kérdőívvel elcsúsztak a kutatók. 4 napos ünnep jött, haladni akartunk. Egész éjjel dolgoztunk a fönöknőm lakásán. Kedd éjjel volt. 5-kor ájultam be az idegen ágyba az ódon bútoroktól hangulatos szobában. Jól aludtam, csak borzasztóan keveset. Rohannom kellett. Aztán mégsem. Lemondták az itthoni referenciámat, így maradtam Pesten, hogy megint vakulásig dolgozzunk. Nem készültek el az anyaggal

Nőtt a káosz, de hittem, bíztam. Ki kell tartanom, hármunkért. Most csak rajtam múlik Idegen ágyban ébredtem. Megint.

Délután hazamentem. Alig voltál észen. Brad azt mondta, sok gyógyszert vettél be, és ittál is rá. Ideges voltam. Apámtól is a pia miatt váltál el. Az Öregtől sem tűrted. Nagyapám életét is megmérgezte. Braddal is állandóan ordítottál miatta. Iszol?! Gyógyszerre?!!!

Beszélgettünk. Lelket akartam verni beléd, hogy ne add fel. Összevesztünk, és én azt mondtam, nem érdekel már, mit teszel. Fáradt voltam, végtelenül fáradt. 5 év fáradtsága vett erőt rajtam. Kifordultam volna éppen, mikor félkába dühvel a fiókba kotortál, és egy doboz Rivotrilt öntöttél a markodba, majd az egészet a szádba tömted, mire ocsúdni tudtam volna. A szifon után nyúltál, én egész testemben remegve az idegtől odarohantam hozzád, de addigra a szádba nyomtad a vizet, én meg a torkodnak estem, és ráfogtam a gégédre, nehogy lenyeld. De csak sikerült. Nem tudam, mit tegyek. Meg akartalak ütni, hogy észhez térj, de pár éve is, mikor megpróbáltam, csak eszeveszettebb lettél tőle. Én is. Te megölted a lelkedet és velehalt az enyém is. A kezem elöl elkapott arcodon sután csattant a pofon De figyelmeztettelek előtte ! Üvöltöttem, hogy hagyd abba, mert megteszem. Aztán nem volt választásom. Ott mindketten meghaltunk ha megint megütlek, nem lett volna értelme. Túl kába voltál, és tudtam, amúgy sem használna. Puszta kezemmel akartalak megfojtani, de csak kikaptam kezedből az üveget, és tehetetlenül arcodba nyomtam a felét. Kiabáltam, hogy térj észre végre, és hányd ki, amit lenyeltél

A mentősök türelmesen várták, míg furcsa kábulatodban, utolsó méltóságodért harcolva a neuronjaidat támadt vegyszerekkel és mérgekkel, lezuhanyoztál és felöltöztél. A sírógörcs határán pakoltam össze a kisbőröndbe a holmidat. Féltem, a fürdőben egyedül elveszted az egyensúlyod, megcsúszol, és összetöröd magadat. Így is túl sokszor okoztál sérüléseket makacs önhajszolással saját magadnak

(folyt.)