ww95: A tehetségtelenségről

Tehetségtelen vagyok. Mégis híres költő,író szeretnék lenni,holott ez teljességgel haszontalan dolog. Miért vágyakoznak az emberek erre? Lehetnének jó villanyszerelők,tanítók,tehetséges focisták. De nem. Író,költő. Ez a sláger. Én sem vagyok kivétel. Én például Adyt látom,amint azon a híres fényképen,ami minden szöveggyűjteményben szerepel,lazán ül, kissé kidülledt szemeivel fölényesen néz ránk. Egyik kezével,melyben cigarettát tart,kérdően int felénk. Olyan „értitek nem?” gesztus van a mozdulatban. Nos én is szeretnék ilyen fölényesen inteni. De sohasem fogok...
„Ady Endre:Rossz ember vagyok.
Meglehetősen rossz ember vagyok. Már ifjú koromban kuplerájokban múlattam az időt. Éjszakáimat rendszerint áttivornyáztam, később egy prostituálttól szifiliszt kaptam. Életvitelemen ezek után sem változtattam. Erős gyógyszereimre ráittam, alkoholizmusom megkeserítette a hozzám közel állok életét. Nyughatatlan vérem állandóan bajt hozott fejemre.
És mégis. Én voltam a „Költő”, akit messiásként vártak a törzskocsmákban lebzselő írók,”költők”,
aki már életében legenda volt,akinek lesték mozdulatait az elefántcsont toronyba zárkózó entelektüellek,akinek sorai olyan falakat romboltak,melyeket mások ledönthetetlennek véltek.
Hogy boldog voltam-e ? Azt kérditek ? Járjátok végig utamat és megtudjátok!”