hirdetés

csenge13: Ad hoc esszé a Pesti Színházban, a Képezelt beteg előtt, közeben, után

Párás szememmel bámulom az egyre beözönlő tömeget, és agyamban valahol újra nyugtázni próbálom, hogy mi, emberek, ezerfélék és rettentő különbözőek vagyunk. De vajon ő mért jött pont erre a darabra? És az a másik? Á, nem is érdekel most az egész, nem vagyok Molierre hangolódva, nem vagyok vígjátékra hangolódva, egyáltalán, semmire nem vagyok hangolódva. Azt várom, hogy haza érhessek, hogy elterülhessek ágyamon, és olvassam valamelyik irodalmi folyóiratom, vagy nyakig merüljek egy kád jéghideg vízben, mert mindaz, amit itt érzékelni tudok, az csupán a roppant hőség. Akár, mint tavaly az Antonius és Kleopátrán, de az május végén volt.
---
Nem vagyok itt, én teljesen nem vagyok itt. Lefagy rólam minden, ahogy a hangok megérintenek. Elvágyódom, csak tudnám, hova. Rengeteg színt látok, és mind kegyetlenül belém mar. Egyszer rendeznék egy olyan darabot, amelyben mindenki csupa fekete lenne. Csak kell egy dráma. Vagy egy dramatizált valami. Eposz, regény, vers, óda, mindegy. És talán a Trafóban még be is mutatnák, az úgyis olyan kortárs-féle, jó, ha elvont vagy, és csak te érted, hogy mit mondasz, de persze más is fogja érteni, csak másként. Teljesen máshogy érinti majd meg őket.

A Vili tollával írok, ami világos zöld, de ez is mindegy. Most már mindegy. Úgyis visszamegyek Egerbe, de tudom, hogy ott is ezen emésztem magam, ahogy itt a második felvonás elején is. Ha erről a darabról kéne kritikát írnom, semmi jót nem tudnék mondani. Túl gyenge. A színészek játéka és a rendezés is. Oly gyermeteg és kisstílű, a korabeli díszlet semmi különleges, semmi meghökkentő, semmi polgárpukkasztó. Mint a Godot-ra várva díszletében a tévé és a temérdek cipő.
Persze, persze, szépek a székek és akkor?
Nem szeretem Moliert, meg Racinet, meg a francia komédiákat, a felvilágosodás hülye, kötött szabályait. Talán mert én is oly szabálytalanul és szertelenül élek, elvetve minden elvet, kérést, előírást.
Utálom, hogy a betegség elviselérésről beszélnek. Mert egyszerűen van olyan betegség, amit képtelenség elviselni. Én például nem tudom a magamét. Kezdem úgy érezni, hogy magamon hordom a borderline személyiségzavar minden tünetét. Úgy ragadnak rám, mint amikor apám felragasztja az autópálya matricát a kocsi ablakára, és többé azt le nem tudja szedni senki.

Hogy mekkora baromság ez a Képzelt beteg. Mostanában hipochonderként emlegetik, bár Molier biztos nem ismerte még ezt a szakszót. Azt kezelik is. Zenés rajzzal, vagy kreatív csoporttal. Én arra összesen egyszer mentem el a két hónap alatt, festettem két üveget, de nem volt fekete festék, és ez úgy feldühített. Nem akartam én színekkel játszani. Szerintem a legnagyobb kiszúrás, ha valakinek a lelkével van baj, ha benned uralkodik el a káosz és nem a testeden. Persze a pszichológusom szerint én már pszichoszomatikusan vagyok beteg. Egertől, az albérlettől, a szüleimtől, a hülye bajaimtól, melyektől képtelen vagyok szabadulni. Mert mióta félig lent lakom Egerben, talán szeptember 15 óta, azóta beteg vagyok egyfolytában. Most éppen a fülem fáj.

Holnap felhívom Kovácsot és visszakönyörgöm magam a kórházba. Nem érdekel, ha az egész életem ott kell leélnem, de minden szétszakadt körülöttem. Úgy érzem, ma muszáj lesz szétvagdosni magam. Valahogy titokban megvárom, amíg mindenki mély álomba szendereg, én meg addig megírom az előadásom maradék részét. Talán magamat is belerejtem. Valahogy ez lehet az igazi magány, ha már mindenki másnak kiáltasz, csak hogy észrevegyenek. De soha senki nem segít, és végtelenül egyedül maradok. Újra ennek a borzalmas körforgásnak a része vagyok. Talán egyedül Viliben bíztam, hogy ő majd letérít pályámról, nyújtotta kezét, és nekem nehezen, de sikerült elkapnom, belékapaszkodtam, naiv hitéből éltető forrás fakasztottam a lelkemben.
Aztán ő eldobott

hirdetés