hirdetés

Bonapart: Álmatlan álmok

- Gera, hagyd már azt a kutyát!
- Na de papa, csak meg akarom simogatni.
A 6 éves Gera kedves huncutsággal a papájára nézett ártatlan kék szemeivel.
- Hagyd, ha mondom!
- De hiszen nem bánt.
Gera a nála kétszer nagyobb kutyához lépett és már be akarta dugni a rács mögé a kezét, hogy megsimogassa. Ekkor azonban a papája megmozdult, és egy jókora nyaklevest osztott ki unokájának.
Gera összeszedte az ajkát, mintha valakit meg akarna puszilni, kinyögött valamit a fogai között, megfordult, és sebesen elrohant.
A papája félig kopasz, ősz, alacsony, komoly tekintetű ember még egy darabig nézett utána, aztán vállat vont. Majd visszajön. Aztán a szomszéd kutyájára nézett, aki az egész jelenet alatt a foga fehérjét mutogatta és mérgesen morgott, és megfenyegette az ujjával. Aztán ő is megfordult, és lassan hazasétált.
Gera sokáig rohant. Körös-körül bokrokat, piciny lakóházakat, kerítéseket látott, de aztán a házaknak és vége lett. Egy nagy legelőhöz ért és a Mura folyócskához. A folyón át egy nagy kőhíd vezetett, amely a néha idetévedő autókat is kibírta. Gerában csak úgy forrt a düh és hogy minél jobban elbújhasson a világ elől, a híd alá futott. Ott leült és átfogta a lábait a kezével. Mellkasa gyorsan mozgott, azért, mert sebesen futott, és mert nem tudta még csillapítani a dühét. Nem a papájára volt mérges, őt nagyon szerette, és nem tudott rá haragudni. Az összes felnőttre volt mérges, az igazságtalan nagy emberekre, akik csak úgy megtehetnek azt, amit akarnak, és ő nem. Pedig ő annyi mindent szeretne csinálni! Például ott van a háromtörzsű nyírfa tetején az a cinegefészek, amit már a hét elején fedezett fel. Legszívesebben felmászna a fára, és megnézné a kis cinegéket. De nem teheti meg, mert egy nagy ember, nevezetesen a Zsora bá, akinek a kertjében ez a fa található, mindig mérgesen néz rá, hogyha a fa közelében látja, és úgy teszi, mintha iszonyat dühös lenne, amiért az ő fájára akarnak mászni, de valójában Gera látja rajta, hogy nem gonoszságból teszi, hanem féltésből. De mégis Gera sóhajtott egy nagyot. Miért nem teheti meg azt, amit nagyon nagyon szeretné? Ő tudja, hogy nem lehet belőle baja, hiszen úgy mászik, akár egy macska. Ha ő tudja, hogy nem lesz baj, mert vele nem történhet baj, akkor a nagyemberek miért nem hallgatnak rá? Miért nem engednek meg neki semmit?
Ott van például az apja. Amióta Gera anyja meghalt, az apja teljesen megbolondult. Egész napokon, éjszakákon keresztül dolgozik, és ezért küldte Gerát az apjához, vagyis Gera nagyapjához azzal a szigorú és megszeghetetlen kikötéssel, hogy úgy vigyázzon rá, mint szeme fényére. És nagypapája tudja jól, hogyha az unokájának bármi baja lesz, akár a fiát is elveszítheti. Úgyhogy úgy vigyáz rá, mintha mázból volna, és Gera nem tud szabadulni a szorításából
Bezzeg amikor az anyukájával volt Mennyire más volt minden. Ő nem mondta soha, hogy Gera hagyd ezt, hagyd azt, Gera ne csináld ezt, ne csináld azt. Elég volt, hogy lágyan Gerára nézett és Gera a szemében annyi kedvességet és szeretetet látott, hogy rögtön tudta, mit nem lenne helyes csinálnia, mert anyukájának nem tetszene. Gera rajongásig imádta az anyját.
Aztán egyszercsak az anyja elment
Még egy hosszú sóhajtás közepette Gera nem is vette észre, ahogy arcáról lassan lecsurog egy könny. Végigfolyt az arcán, finoman elkerülte az orrát és beugrált a szájába. Hideg volt és sós. Mire Gera ráeszmélt, mit is ízlelte meg az előbb, egész arcát beborították a könnyek, mint egy vihar előtti csendben lévő tájat hirtelen beborítja a zivatar. Gera átfogta az arcát a kezével és sírt, megállíthatatlanul sírt.
Sírás közepette a gondolatok átsiklottak az agyán és néha-néha megszólalt magában, de néha hangosan. Valakinek, valaki másnak, valószínűleg egy felnőttnek próbálta bizonyítani azt, hogy ő is felnőtt. Nem volt a közelben senki, csak nem sokkal a híd után egy zöld réten egy békés tehéncsorda jóízűen rágcsálta a füvet. De Gera odaképzelt valakit, egyszerűen mert szüksége volt valakire, akivel beszélgethetett.
Monológjában a felnőtteket és a felnőtt világot támadta, mert ilyen jogtalan hozzá. A nagyemberben és a kisemberben csak az előtag különbözik, de a második szó, az ember az, ami egyezik.
Gerának elege lett. A pici, eddigi rövid élete elégtételt követelt. És Gera megfogadta magában, megfogadta, hogy soha többé nem akar gyerek maradni. Felnőtt akar lenni, minél hamarabb. Elege van abból, hogy sohasem hallgatnak rá, és mindig mindenki ő rá akar vigyázni. Gyorsan fel akart nőni, hogy saját maga vigyázhasson önmagára és másokra is. Például ha most idősebb lenne a nagypapájánál, akkor kioktathatná, hogy a kisgyerekeket hagyni kell megsimogatni az aranyos kutyákat. Gera teljesen beleképzelte magát a helyzetbe, ahogy a papája nevetséges indokokat felhozva próbálna mentegetőzni, de ő mindig mondana egy újabb érvet, és végül papája legyőzötten valami kifogást találva elmenekülne előle.
Gera határozottan felnőtt akart lenni. Elég volt a gyerekkorból, jöhet a felnőttkor!
Gera akkor érezte magát utoljára ilyen kicsinek.
De amit Gera nem vett figyelembe, az a gyerekkorának a csodálatossága. Ő maga fog majd visszaemlékezni erre a híd alatt töltött napra egyszer, meg a többire a Mura folyócskában fürdőzésre a srácokkal, az indiános játékokra, és sok-sok másra. Csak növünk, napról napra, óráról órára öregebbek leszünk, de az emlék marad. Az emlék örök. Az emlék nem öregszik. Az emlék olyan idős, mint mi voltunk éppen akkor, abban a pillanatban. Az emlék az akkori énünk egy kis darabja, némi pozitív aláfestéssel ötvözve. Az emlék az akkori életünk.
Mi alapján válik egy pillanat emlékké és mi alapján vész el az emlékezés homályába egy ugyanolyan pillanat? Nem tudhatjuk. Gera sem tudta, de ott, abban a pillanatban a híd alatt nem is akarta tudni. Még csak 6 éves volt, és fel akart nőni.
Még aznap este Gera az ágyában feküdt. Kint süvített a szél, de bent a házban, a belül fával burkolt otthonos, meleg szobában nagyon jó volt. A puha párna nyomta a fejét és a vidám tűz a kandallóban pajkosan recsegett és a benne égő illatos fa tüze néha-néha szikrákat reptetett a szobába.
Gera a fogadalmára gondolt és magában jeleneteket rendezett a felnőtté válásáról. Majd megmutatja, hogy ő lesz a legtisztességesebb, legrendesebb és a legfelnőttebb felnőtt az egész világon.
Az óra mutatója finoman kattogott és kint Gera mamája hangját hallotta. Egy pillanatra a nehéz tölgyajtó kinyílt és berontott a külső környezet hideg levegője, de az ajtó azonnal becsukódott, elzárva ezt a csodálatos meleg szobát a zord külvilágtól.
Az ágya óvatosan behorpadt és Gera szembe találta magát a mamájával. A mama illatozott a kerti virágok illatától, de ugyanakkor a szappan és a mosópor keverékét is lehetett érezni rajta. A mama vidám, bársonyos mosolyával ránézett és megsimogatta a fejét. Nem kellett ide szó, a pillantások és a mozdulatok önmagukért beszéltek.
A mama édes mosolya elmondta Gerának, mennyire szereti és mennyire örül annak a pillanatnak, hogy vele lehet. Gera pillantása az erre adott válasz volt, magába tömörítve minden érzését. Azonban ahogy Gera kicsit oldalra fordította a fejét, azt sugározta a mama adókészülékének, hogy valami nyomja a szívét és gondolkodásra készteti. Mire a mama megfogta a kicsi kezét a ráncos, keménybőrű ujjaival és egy kicsit megszorította nem kell aggódni drága fiúcskám, minden rendben lesz, hiszen te vagy te és én vagyok a mamád és nem történhet veled semmi rossz, hiszen kimondhatatlanul szeretlek téged
Gera először az órájára nézett, majd a tanárra. Jaj, de unalmas ez az óra, és milyen hosszúnak tűnik. De ha ezt túléli, még akkor sem szabadulhat el kell kísérnie apját és barátnőjét vásárolni. Már megint ez a szülő-szindróma mindent pontosan meg kell szabni és megmondani és minden lépéséről tudni kell. És ráadásul nem is szólhat semmit Gera még csak 15 éves volt.
A kréta egyenletesen rótta a képleteket és rajzokat a táblára, de Gera gondolatai teljesen máshol jártak.
Épp most avatták híres kutatóvá és rábízták a Bermuda háromszög rejtélyének megoldását. Sok-sok híres ember libasorban jött hozzá, mindegyikkel felváltva kezet rázott és mondott nekik pár bíztató szót. Hiszen több kiemelt kutatómunka már fiatalon ismertté tette őt. Hát igen, most már ő is bekerült a történelembe és a tankönyvekbe
- Nyissátok ki a tankönyveteket az 53.-as oldalon és nézzétek át az apró betűs részt. Az utána levő anyag házi feladat lesz.
Gera vetett egy dühös pillantást a tanárra, aztán a tankönyvéhez nyúlt. Tanárnak köszönhetően most nem fogja megtalálni magát benne, pedig milyen szép álom volt Már megint a felnőttek! Gerának eszébe jutott az a messzi idő, amikor a híd alatt megfogadta magában, hogy mindenáron felnőtt lesz. A gondolat megmosolyogtatta. Milyen kicsi volt még akkor. Most már nagyobb lett, de még mindig nem elég nagy Fel kell nőnie! És akkor lehet kutató vagy akármi más, de mindenképpen híres.
Az osztályterem halkan visszhangoztatta a tanár szavait. Gera körbenézett a siralmas állapotban lévő kopott, szegényes osztályteremben. A legtöbb osztálytársa arca álmos és unott volt, de azért akadt néhány olyan is, amelyik figyelt.
Gera az előbbiekhez csatlakozott.
Becsukta a szemét és egy másik álmot látott. Abban az álomban az idő hangsebességgel haladt és a folyamatosan villogó helyszínek és események között néha-néha felbukkant olyan is, amelyet jobban megélt és amelyiknél időnként sikerült lelassulnia. Abban az álomban az idő csak haladt és Gera pedig csak nőtt és nőtt és amikor kinyitotta a szemét, akkor megértette, hogy ez nem volt álom
Rémálom volt ez az egész és Gera nehézkesen, fájósan felült az ágyában. Az idő hirtelen megállt, kilökve őt a nagy homokórából, hogy megérezze magán az idő teljes súlyát. Az idő, az örök végtelen a vállát nyomta és ő alig bírta tartani ezt a terhet. 67 éves volt és már jó régóta felnőtt. De ettől egyáltalán nem érezte jobban magát. Régóta volt felnőtt? Mit számítanak ezek a fogalmak, hogy régóta, most, hamar, később, majd? Csak szavak. De a valóság Az egész egy pillanat volt, nem több. Élete egy gyufához hasonlítható. Mint ahogyan az óvatos, pici láng életre kelt így született meg ő is, és mint ahogy a pici láng falánkan kezdte falni a fát, így falta, szívta magába az életet ő is. Aztán amikor a fa elfogyott, a pici, falánk láng elaludt Gera hátán átfutott a hideg és hátradőlt az ágyába. 67 év! De lelkileg nem érzi magát öregnek, csak testileg Gera gondolkodott.
Hirtelen számára az élet megállt és ő egyedül találta magát a hideg, sötét éjszakával és a rátörő régi emlékekkel. Vajon melyik fogja kikészíteni? Mit számít ez? Gera megértette azt, amit még nem kellett volna megértenie. Még nem
Az élet elment számára. Vége. Ő leélte az élet falánk, ropogós részét és már csak lassan, füstösen parázslik az égés és az elalvás küszöbén. De vajon miért nem vette észre eddig, hogy rohan az élet? Vagy észrevette, csak nem tulajdonított neki nagy szerepet? És mégis, ezt végképp nem érti, de már nem is fogja érteni mégis minek, minek akart mindenáron felnőni?
Voltak bizonyos jelei, amiket biztosan észrevett. Talán talán nem sokkal a 18.ik születésnapjakor. Talán akkor sejtett meg valamit. Ez is egy emlék volt, azon az emlékezetes emlékek közül való, amelyek percről percre megmaradtak benne.
Az utcát csodaszép, fehér, csillogó gyémántokkal kirakott hószőnyeg borította. Az ablakból jól lehetett látni azt a dombot, ahol a kiskölykök nagy szeretettel szánkóztak. Idilli kép volt ez, és Gera is nagyon szívesen lent találta volna magát a sok kölyök, barátai és ismerősei között. De ma nem lehetett. A mai nap egy különleges nap volt, hiszen egy évben csak egyszer van ilyen Gera születésnapja. Még hozzá milyen születésnapja! Gera végre eléri azt a kort, amelyre mindig is vágyott a felnőttkort. Felnőtt lesz, és hamarosan meg is fogja érezni ennek az egésznek a felelősségét. Érettségi, ballagás De kit érdekel ez most, hiszen felnőtt lesz, hivatalosan kb. kettő és fél óra múlva!
Gera orrát hirtelen megcsapta a konyhából kiszűrődő illat. Mi lehet ez? Szívesen megnézné, de tudja, hogy amikor a nagymamája főz, senkit nem enged be magához. Különben is, jobb lesz ez így, maradjon meglepetés.
A nagymamája már lassan 12 éve főz, mos, takarít rá, így minden szokását ismeri. Ő az otthoni mama. Őt is nagyon szereti, mint a vidéki mamát, de mindegyik másra van, így nem is tudnák pótolni a másikat.
Az ajtóban halk kopogás hallatszott, és Gera biztosra vette, hogy megjöttek az unokatestvéréék. Apja közben valamit fütyörészett kint a nagyszobában és a mostohaanyja pedig terített. A kopogásra ajtót nyitottak és betoppantak a pirosló arcú, még a hidegtől kicsit reszkető unokatestvérek és szüleik.
Beszélgetések, viccelődések, előkészületek után végre asztalhoz ülhettek és apja elmondta a köszöntő beszédet. Lényegében büszke volt a fiára és a rá nem jellemző mondatokat és kifejezéseket használt, mire Gera csak jobban és jobban pirult. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy az anyja milyen büszke lenne rá, ha itt lenne, kis szünetet tartott és a következő rövid csendben minden tekintet ott maradt, ahol éppen volt és nem néztek máshova. Gerának egy pillanatra összeszorult a szíve, kicsit becsukta a szemét és amikor apja befejezte a beszédét fenékig kiitta a pezsgőjét. Már nagyon régen elvesztette az anyját, így teljesen beletörődött és már nem gondolt rá annyit, de apja már jó ideje nem emlegette, így sikerült felizgatnia magát.
Beszélgetés közben jóízűen elfogyasztották a vacsorát, amiről kiderült, hogy két nyuszi volt. Gera körbenézett az ott ülőkön, és nagyon hálás volt nekik, hogy eljöttek a számára oly fontos napon.
Az óra lassan 21:00-hoz közelített. Mozgása kíméletlen volt és önző. Hiszen ugyanaz a perc és ugyanaz a másodperc többé sohasem fog megjelenni. Nem lesz még egy ugyanilyen pillanat. Csak egyszer jelennek meg az óra tengelyén, hogy aztán örökre eltűnjenek.
A percmutató és vele az óra nagymutatója lassan, akaratlanul átlépték a 9-es és a 12-es vonalát. Apja vidáman, de komoly tekintettel az arcán felállt és gratulált az ünnepeltnek a felnőtté váláshoz, közben felsorolta azokat a dolgokat, amiket egy felnőttnek nem lenne szabad csinálnia. Unokatesói halkan felnevettek. Néhányan mögé álltak és kacagva tizennyolcszor meghúzták a fülét. DE Gera már nem is figyelt rájuk. Mereven bámult maga elé és gondolkodott. Valahogy nem úgy történt ez az egész, ahogy ő akarta. Valami nem stimmel. Egész eddigi életében várta ezt a pillanatot, várta, hogy felnőtt legyen, és most felnőtt lett és nem érti Nem érzett különbséget a tegnap és a ma között, sem az egy hónapja és a ma között. Abszolút semmi nem volt más. Nem történt más. Nem változott semmi és minden maradt ugyanolyan
Ellenben amikor elment lefeküdni Megcsinálta az ágyát és lefeküdt. Az ágy hideg volt és a párnát pedig keménynek érezte. Kint a kisszobában a mama leoltotta a villanyt. A nagyszobában apja és mostohaanyja hangosan kacagva beszélgettek. Gera a plafon fehérségét vizsgálta és valamilyen furcsa érzése lett. Nem érezte magát másnak. Nem érezte magát felnőttebbnek a szülinapja után, ellenben mást érzett. Csalódottan érezte, hogy valami elmúlt és nem fog visszatérni. Valami, ami a felnőttkor előtt van, valami, amit gondtalan és vidám gyermekkornak hívják. Valami, ami végleg elmúlt, és egy új korszak nyílt életében.
A 67 éves Gera oldalára fordult az ágyban és arra gondolt, hogy igen, ez az, itt érezte először ezt a furcsa érzést és ekkor kellet volna megértenie az élet titkát, de nem tette.
Erről az egészről teljesen megfeledkezett egy meleg, későtavaszi napon 19 éves korában. Nem is volt csoda, hogy megfeledkezett róla. Egy szőke, hosszú hajú ritkaszép lány előtt állt és arra készült, hogy megcsókolja. Élete első csókja. De hogy is kezdjen hozzá? Mit kell ilyenkor csinálnia?
A lány vidám, pirosló arccal, nevetve magyarázott neki valamit. De Gera nem nagyon figyelt rá, csak amikor néha eldöntendő kérdést érzett a hosszú mondókája alatt, akkor határozottan bólogatott. Minden gondolata akörül járt, hogy is kezdjen hozzá. Először is tanácstalanul körbenézett a parkban, de nem látott senkit, így kicsit több bizalomra kapott. Erőt gyűjtött, a lány arcát figyelte, a gyönyörű, bársonyos ajkait, és amikor a lány egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, Gera behunyta a szemét, odahajolt hozzá, és megcsókolta. A lány ajkai rögtön, semmi ellenállást nem tanúsítva szétnyíltak, utat engedve a nyelvének, amiből Gera arra következtetett, hogy ő is várta, hogy a fiú megcsókolja. Gera olyan finomnak és ízletesnek érezte a lány ajkait, hogy nem is tudott elszakadni tőle egyhamar. Amikor már tényleg muszáj volt, hogy legalább levegőt tudjon venni, belenézett a lány csillogó, kék szemébe és valami csodálatos érzés fogta el. Szárnyalni tudott volna, de most inkább a földön maradt, nehogy elszakadjon ettől a gyönyörű teremtéstől. A fiú megfogta a lány kezét és megszorította. A nagy mancsában a lány kezét olyan törékenynek és picinek érezte és olyan melegnek. Ránézett a kékszemű angyalra és nagyon nagyon szerelmesnek érezte magát.
Aztán hazafelé menet valami vidámat fütyült, arra már nem is emlékszik, hogy mit. Teljesen el volt szállva. A sötét, néptelen utcákat egyszerre barátságosnak és szeretetteljesnek érezte. A városra leereszkedő komor, néma éjszakát vidámnak és a néha-néha felbukkanó embereket jóságosaknak és őszintéknek, ami alapvetően tévedés
Már majdnem hazaért és a távolban megpillantotta az utcát a dombtetőn, ahol lakott. Fölnézett az égre, de az éjszaka zsarnokként eltakarta a kicsi, ártatlan fényes csillagokat az emberi szem elől. Nem volt még kedve hazamenni. Inkább átsétált a játszótérhez és beleült az egyik hintába. Fejét a hinta láncára támasztotta és becsukta a szemét.
A világ fényes volt és fehér és mindenki örült annak, hogy Karácsony van. Gera magát látta a szőke kékszemű lánnyal beülni a vadiúj kocsijába. Közben pajkosan havat szórt szerelmére, az meg nevetve megcsókolta. Az utcán ballagó emberek mosolyogva nézték a fiatal szerelmespárt, aztán gyönyörködve a hófehér utcákban továbbálltak. Végre elindultak, és egyenesen új házukhoz hajtottak. Gera ajtót nyitott a feleségének, ja igen, már a felesége volt, és nevetve és csókolózva kéz a kézben bementek. Még sohasem volt olyan szép a hold
Gera a holdat nézve felocsúdott álmodozásaiból, és rájött, hogy most viszont nagyon nem szép a hold. Csak helyenként látszik, olyan sötét van, és olyan tompán világít Álmaiban minden sokkal szebb! Majd talán tényleg eljön az az idő, amikor oltár elé vezeti a szőke kékszemű lánykát. Gera biztos volt benne, hogy ez az idő eljön. Csak még várnia kell egy kicsit. Jaj, csak jönne már el ez az idő minél hamarabb!
Kezdett hideg lenni, így Gera inkább fölállt és szerelemittasan hazadülöngélt.
Aztán néhány héttel később a még mindig fülig szerelmes Gera hazafelé tartva mással látta a szőke hosszú hajú kislányt.
Éppen vidám nyugtalanságával a buszt várta, amikor nem messze a buszmegállótól megpillantotta a szerelmét. Mintha a lány várt volna valakire. Mosolyogva elindult felé és egy röpke Kicsim-et eresztett ki a száján. De még abban a pillanatban a lányhoz egy másik srác lépett hozzá és átfogva a derekát szenvedélyesen megcsókolták egymást.
A lágy szellő elvitte a Kicsim-et és a lány fél füllel meghallva Gera hangját ijedten megfordult. Szeme kikerekedett és nyitott szájjal Gerára nézett. Gera lába földbegyökerezett ott, ahol éppen volt. Száját egyetlen szó nem tudta elhagyni, mintha megnémult volna. Annyira de annyira bízott a lányban, hogy most lelke mélyéig megdöbbent. Szerelmi kelyhe felborult és hangosan összetört szívével együtt. A lány nyitott szájjal a fiút nézte. Valahol mellette lassan elhaladt egy busz. Gera a busz mozgását abszolút természetellenesnek, végtelen lassúnak és végtelen távolinak látta. A lány ijedt volt, de Gera nem szólt semmit, és nem is csinált semmit. Azt várta, hogy kiabálni, vagy szitkozódni fog, de Gera száját egyetlen hang sem hagyta el. Helyette a szemében annyi csalódottságot és megalázottságot olvasott ki, hogy a lány szíve görcsösen összeszorult és a szemét, a gyönyörű kék szemét könnyek lepték el.
A srác mellette türelmetlenül meghúzta a kabátujját és ez már sok volt Gerának. Gépiesen megfordult és felszállt a buszra. A lány nyitott szájjal és könnyes szemekkel nézte, ahogy az ajtók becsukódnak és a busz lassan, végtelenül lassan elhajt
Gera soha többé nem talált olyan lányt, akit legalább ugyanannyira szerethetett volna és legalább ugyanannyira megbízott volna benne. Persze voltak nők az életében, de ez mind nem volt az igazi. A nők jöttek, mentek, és Gera maradt csalódottan és nőtlenül. Így, 67 év távlatából most már kijelentheti, hogy szinte egész életében nőt keresett, egy hozzá való csinos, okos, hűséges, megbízható lányt, akit minden mértéktelen szeretetével szerethet. De ezt a lányt soha nem találta meg. És most egyedül, teljesen egyedül fekszik hideg ágyában és nincs felesége, kivel ágyát megoszthatna, és nincsenek gyerekei, kik támaszai lehetnének öregségében. Itt fekszik egyedül, teljesen egyedül. Egész élete a semmiért. És az idill elmúlt
Mivel nem volt szerelem, amelyre felszentelhetné az életét, így Gera teljesen a munkájának kezdett élni.
Gera nem lett elismert kutató, sem híres ember. Egy kicsi, jelentéktelen cégnél lett reklám-menedzser 28 éves korára és kicsi, jelentéktelen munkával kellett foglalkoznia. Persze erre aztán nem gondolt sem kiskorában, sem később, sem nagykorúsága idején. Az álmok megvalósíthatatlanok maradtak.
Egyedül, amit Gera tehetett ilyenkor, az ülni a zsúfolt, kicsi, fülkeszerű irodájában, és fényes jövőterveket szőni. Arra gondolni, hogy kiemelkedő teljesítményével és kollégái őszinte elismerésével egyszer ő lehetne a cég főnöke! Nem volt rossz neki a középszerű fizetés, amivel így is minden szükségletét pótolni tudta, de hát az ember mindig többet akar
Többet és többet Ceruzáját rágta, miközben a legújabb bevethető reklámügyi megoldáson törte a fejét. Halkan kopogtak a kartonvékony irodaajtón. Gera egy laza Szabad-ot szólt az ajtónak és bejött a főnöke.
Főnöke egy negyven év körüli férfi volt, őszülő hajjal, elegáns öltönyben, aki semmivel sem volt okosabb Geránál, csak volt olyasmije, amije Gerának nem: sok-sok pénze.
A főnök valahogy oldalazva, bocsánatkérően toppant be az irodába és kerülte Gera pillantását. A földet nézte fél percig, aztán végre fojtott, sajnálkozó hangon megszólalt:
- Gera, a kórházból hívtak. A mamád
Gera nem hallotta a mondat végét, de már a kezdetén megértette minden súlyát. Hirtelen felállt, aztán újra leült, tompa kifejezéssel az arcán és zsákszerű puffanással a széken. Olyan volt, mintha hirtelen minden csontja eltűnt volna testéből, és már nincs mi a testét tartsa. Valahova zuhan, zuhan és közben feje, kezei és lábai erőtlenül himbálóznak ide-oda.
A főnök őszülő fejével még nézte Gerát egy darabig, szólni akart valamit, de aztán meggondolta magát, miután semmi értelmeset nem tudott kiolvasni Gera szeméből. Hangtalanul elfordította a réz kilincset és lábujjhegyen kiment az irodából.
Gera gondolatai teljesen összezavarodtak és már-már úgy tűnt nem tér vissza a helyes útvonalra. A hír annyira meglepetésszerűen érte, hogy alig tudott levegőt venni. Arca halálsápadt volt, mintha minden vér elhagyta volna testét és nem is akarna visszatérni. Lassan csontjai egyesével kezdtek visszanőni, így megérezte az irodaszék puha támláját.
Végtelen magányosnak és egyedülinek érezte magát. Miután két éve meghalt az otthoni mamája, Gerának már csak apja és vidéki mamája maradt. De számára a vidéki mama volt minden. Ő tudta megvigasztalni, ő értette meg; ha kellett, megtett az unokájának bármit. Bármit az égvilágon. Bármit csak azt nem, hogy vele marad sokáig. Ez olyan igazságtalan! Nem, ez nem lehet igaz. Biztos valami hiba történt. Most azonnal tisztáznia kell ezt a tévedést. Gera felállt, új erőkre kapva a gondolattól, hogy minden tisztázódik. Ajtó felé indult és rálépett a ceruzára, amit akkor ejtett ki kezéből, amikor meghallotta főnöke gyilkos szavait. Gera felhúzta a dzsekijét és sebesen kirohant az épületből.
Gera egy kis időt nyert arra, hogy elfogadja a valóságot
De az idő kereke máris forgott tovább és Gerának eszébe jutott a 20 éves általános iskolás osztálytalálkozó.
Direkt erre a várva várt alkalomra bejárta a város boltjait új, divatos farmernadrágot keresve és felhúzta a legjobb inget, amilyet csak talált a szekrényében. Gondosan megcsinálta a frizuráját, megborotválkozott és bőségesen beparfümözte magát.
Végül sikerült elindulnia és az utcára érve szinte futott, nehogy ő legyen az egyetlen, aki ilyenkor késik. De aztán ő lett az egyetlen, aki időben megjött
Sokáig várt az iskola előtt, nyugtalanul körbe-körbe nézelődve. Minden arra menő embert jól szemügyre vette, hátha valamelyik osztálytársát fedezi fel benne.
Napsütéses tavaszi nap volt, ébredező természettel és még álmos fákkal. Esteledett, ezért a hőmérséklet is csökkenni kezdett. Gera túl nyáriasan öltözött, így fázni kezdett és meleg pulóverébe burkolózva siettette a többieket.
Az iskola rideg épületére nézett és megborzongott. A fal firkákkal volt teli, néhány helyen pedig benőtte a borostyán. Az apró repedések arról tanúskodtak, hogy az iskola nincs túl jó anyagi helyzetben. Régen más volt a helyzet. Amikor ő még diák volt itt Az iskola szinte új volt, friss sötét festékkel, büszke igazgatóval az ablakban Régies ám jó állapotban lévő berendezéssel és okos tanárokkal. Aztán amikor elment, a dolgok kicsit megváltoztak. Új, vidám színek. Új és vidámabb arcok. Új és fiatalabb igazgató és persze új, modern berendezés.
Aztán 20 évvel később a változások megint gyökeresek és megdöbbentőek. Az iskola ideje lejárt, mint mindennekakár az embereknek?!
Felocsúdva a komor gondolatokból Gera az útra nézett és az esti sötétből kilépő néma árnyakat látott. Gera az osztálytársait látta a régi évek gondtalan gyermekeit és az árnyak mögött lapuló felnőtt férfiakat és nőket amilyenné az élet tette őket.
Nem mind voltak itt néhányan még nem jöttek el, és néhányan már nem. Gera sok ismeretlen és sok régfeledett arcot látott, és jól tudta, hogy nekik ő is ugyanolyan ismeretlen és régfeledett. Nem volt egy arc sem, amely nem lett volna más és nem volt egy jellem sem, amely nem változott volna. Az idő végzi a munkáját. Erőltetetten mosolyogva és hiábavalóan közös témákat keresve bementek az iskolába. Volt, aki csodálkozott a változásokon, volt aki közömbös maradt.
Gera szemügyre vette a lányokat. Ők változtak a legtöbbet! Az akkori 13-14 éves kislányok 33-34 éves nőkké, szülőanyákká váltak. Több ránc, több komolyság, több súlyfölösleg. Még mindig szépek és vonzóak most valahogy mégsem vonzották a kiskorában kicsi és mindig minden játékban részt vevő Gerát, mert ő is valamikor ilyeneknek ismerte őket: vidám, babázó, eleven kislányoknak Az idő nem pihen.
Gera hazafelé az utcán sétálva először félt ennyire életében. Most minden, az egész utca, az egész város, az egész világ zordnak és élettelennek tűntek és végtelenül sötétnek. Gera félt az árnyékoktól, a néha elhaladó kocsik hangjától, a fák mozgásától a szélben. Gera észrevette magán az idő sötét, könyörtelen kezét és menekülni próbált de nem volt hova menekülnie.
Az idős, 67 éves Gera azon vette észre magát, hogy verejtékezik. Az ablakot lassan, tompán és komoran verték az esőcseppek. Hideg volt és Gera érezte ezt a hideget még a meleg gyapjútakarója alatt is. Újabb emlékek, képek váltogatták egymást a fejében. De ő nem akart több emléket. Ezek csak felizgatták és sötét gondolatokat ébresztettek a fejében.
Gera alaposan betakarózott és próbált nem gondolni az emlékeire. Aludni akart, de tudta, hogy mostantól nincs nyugta. Az emlékek nap mint nap ostromolni, kergetni fogják őt, és hiába próbálna ellene védekezni.
Hirtelen eszébe jutott a gyönyörű szőke hajú, kék szemű kislány. Vajon mi lett vele? Mi történhetett vele 48 év alatt. Hosszú idő. Él-e még egyáltalán? És ha igen, akkor kivel, hogyan? Jól van? Boldog? Van gyereke? És akkor, 48 éve miért nem őt, miért nem Gerát választotta? Talán mert Gera nem volt annyira rámenős, vagy mert nem volt annyira menő? Miért? Vajon emlékszik-e még rá egyáltalán? Mit nem adna érte, hogy minden kérdésére választ kapjon.
Gera érezte, hogy sír. Gera sírt, 67 éves korában, de nem érzett szégyent emiatt. Úgy érezte az egész élete nem úgy alakult, ahogy ő tervezte, és minden másképp, furcsán, rosszul sült el. Bármikor is bármit álmodott, bármit akart, az az álom soha nem vált valóra, annál inkább az ellenkezője. Nem a biztos jelenben élt, hanem a valószínűtlen jövőben. Az égben a felhők között repkedett Ikarus módjára, de a felkelő pajkos nap felolvasztotta szárnyait és Gera leesett. Minden, amiben gyerekkorában szentül hitt és reménykedett, hamisnak bizonyult és Gera végre megértette, hogy az élet nem a legfelnőttebb felnőtté, hanem a leggyermekebb gyermekké válásról szól.
Gera a hasára fordult és a tarkójára rakta a párnát. Így legalább nem hallja a monoton esőzajt és talán a hangok is csitulnak a fejében.
Gera behunyta a szemét. Aludni akart, és nem akart többé képeket látni a megvalósíthatatlan jövőről. Aludni akart és valami szépről és csodálatosról álmodni, ami egyszerre vidám és igaz.
Az álom végül megtalálta az útját Gera fejéhez és Gera nehéz, idős emberekre jellemző lélegzete könnyű szuszogássá változott. Gera békésen elaludt, és a tudat megtalálta emlékeiben a legszebbet és a legcsodálatosabbat, ami csak létezett életében.
Álmában Gera 6 éves gyerek volt és vidáman futott a Mura folyócskához, hogy a többi nevetős és játékos pajtással együtt részt vegyen a folyóparti ugróversenyen. Olyan szépet ugrott, hogy mindenki megtapsolta és ez büszkeséggel töltötte meg a pici szívét. Aztán hazafelé tartva a hangos és élettel teli nyári erdőben virágokat szedett anyukájának. Arra gondolt, hogy anyukája is milyen büszke lesz kisfiára és talán magához szorítja és megcsókolja. És akkor megérzi anyja parfümje illatát és szeretettel simogatja meg a kezét, belenézve a gyönyörű, nagy, kék szemébe.
Aztán este az ágyban a tűz vidám lángcsóváit figyelve, ahogy eszik a védtelen vékony faágakat, Gera meghittséggel gondolt erre a csodálatos, fával burkolt otthonos meleg szobára és az ágyára vetődő nagyi árnyékát látva mosolygott. Határtalanul vidám volt az élet és gondtalan. A mama megfogta a pici kezét a ráncos, keménybőrű ujjaival, finoman megszorította és Gera megértette: nincs miért aggódnod drága fiúcskám. Minden rendben lesz, hiszen Te vagy Te és én vagyok a mamád, és nem történhet veled semmi rossz, hiszen kimondhatatlanul szeretlek téged!

Pécs,
2004.02.23.-ig

hirdetés