hirdetés

bluesman: Álomlevél

Az asztalnál ülök, a billentyűzeten a kezem, és álmodom.

Azt álmodom, hogy az asztalnál ülök az ujjaimmal a billentyűzeten, és
álmodom. Hátranézek időközönként, a fotelban ül a gyilkos, fekete
nadrágban és csíkos pólóban, "trouble in mind", a gyönyör áldozata
leszek egy tizedmásodperc alatt, lassan hullámzik a szobában valami
testetlen, de jól megfogható érzés, T.S Eliot és Lord Byron véreres tekintete
úszik föl az ablakráma alól, és döbbenten veszem tudomásul, hogy
megtaláltam, amit kerestem.

Mesternek készültem a hamvas gyermekkor vészkijárata előtt, sietnem kellett, nem volt már lehetőség maradni, nem volt lehetőség figyelmen
kívül hagyni az időt, szálak kuszálódtak, kígyóztak egy bátortalan
gyerek lelkében. Istenek és áldozatok nélkül, értetlenül és rettegve
tanultam meg a semmiből az élet szépségét, tapasztalatok nélkül lettem
az érzelem bolond lovagja, végtelen exodus a nyomor egén. Hittem, hogy
szükségtelen lesz megtanulnom, hogy "don't look back", gondoltam, majd
a kevély irónia, a gyilkos cinizmus, a maróan savas öngúny nagyszerű
társ lesz a nehéz pillanatokban, menedék és meleg anyaméh, a valódi otthon.
Majd jött a blues, és a kultúrák az idő szövedékén átszűrődve
megtapadtak a felszínén. Zene helyett és mellett egy kaput találtam,
egy olyan átjárót, ahol végtelen mennyiségű csodában merülhettem el. A
muzsikába kódolt fájdalom és az évszázadok megejtően hiteles
tolmácsolása megijesztett talán, de kíváncsivá tett. A fekete muzsika,
a fekete életfelfogás, a fekete kultúra kezdett közelebb jönni hozzám,
barátkoztunk... Mert az én világom, a civilizáció és az egyén szerves
kapcsolata kihagyott engem a legfontosabb dologból: elfelejtette
megmutatni azt, hogy miként lehetek boldog. Hiába a szesz, hiába az
allotróp tudat, a kémiába kódolt öröm, az időt nem lendíti ki...

Pillanatnyi örömökért sírok néha, percek és órák gyönyörét emulálom
újra, és újra pusztán azzal, hogy a dopamin szintet fokozom, hajtom az
agyalapi mirigyemet... Üdvözletnek készülök a szellem alkonyán, de
hihetetlen erővel rántott vissza valami... Részben a zenén keresztül
feltárulkozó amerikai életfelfogás, a beat-hippi filozófia, a hatvanas-
hetvenes évek önelemző mítoszai, az elpusztulás félelmének elrejtése,
és az alapvető, eleve elrendelt archetípus újrateremtése: az emberé...
Az irodalom, a képzelet világának utazási irodája tökéletes partner
lett, szerető és hálás asszony, meg-és kisegít, megnyugtat és
igazi "good thing" nekem.

Alig érezhetően megnő a vérnyomásom, a mellkas boltozata néhány
millimétert felemelkedik, és a vállam fölött óvatosan, nagyon óvatosan
hátra pillantok. A fotelben háború zajlik, ezrek lobbannak lágra szinte
elképzelhetetlenül rövid idő alatt, divatbemutató és kommunikációs
tréning fut egyszerre a halál görbe tükrével, és úgy érzem, nem bírom
tovább, hogy szeleburdi selyemsál gyanánt ne simuljak az imádott váll köré.

A férfiak esetlen és furcsa teremtmények, erejük teljében a minden
akarását célszerűnek és követhetőnek tartó arkangyalok, feladatuk az
élet átörökítése és a betonozás. Ebben a pillanatban, ebben a
polietilén székben én nem ez vagyok, puha párnák közé fog az álom, és
egy halk hívó szót hallok. A fotel felé fordulok, kibillentem magam
alól a széket, és térdrerogyok a gyilkos előtt, és csak a szemét látom,
világít a sötétben, utat mutat és hagyja, hogy a szenvedély újra
felperzseljen. Az álom innentől az önmaga útját járja, elrettenti a
gonosz szellemeket, és én soha nem akarok felébredni.

hirdetés