hirdetés

Mátyási Mátyás: Árpádhíd, budai hídfő, mikulásnap, este, 2014

Felneszel a templom toronyórája, kacsint.
„Hűha, mindjárt negyed kilenc, mutatnom kell.
Alulról vagyok megvilágítva, nagymutatóm a hármason áll, felfelé árnyékot vet, ezért, hogy úgy mondjam, szellemképes a képem. Két időt mutatok. Ennek voltaképpen nem örülök, de változtatni nem tudok rajta vagy talán nem is akarok.
Távol fölöttem repülőgép, piros helyzetjelző lámpája villog a fekete égen. Nem érdekel, messze van, a repülés nem az én világom.
Amúgy meg én vagyok magasabban és távolabb is. A transzendencia mindennapos élményem: mérem és jelzem az időt. Játszom vele, de nem bánja. Belsejébe mászom, feszítem, szétolvad, végtelenné terítem.
Nevet rajtam. Maga is játszik, elhiteti velem, hogy én játszom vele. Tudja, hogy egyetlen
moccanásával visszafelé pörgethet a semmibe.
Tornyom és falaim csinosak, friss sárgára meszeltek. Panelházak közt állok, nézem a megállót, és ahogyan begurul az egyes villamos. Látok ott egy emberpárt: beszélnek egymáshoz, de nem hallják, mit. Magukba zárva kínozzák egymást.
Keletre néző arcom egy hatodik emeleti lakásra lát, ha a lakásban verekszenek, férfi és nő, nem szólok. Szelíd és türelmes vagyok, amúgy is: semmi közöm hozzá.
Mikor delente meglódul bennem a harang, megrázkódom és menni akarok: el innen, mégis csak el.”

hirdetés