hirdetés

dora.bakay: Ártatlanságom kora



Ártatlanságom kora


Ó, ió, ció…
Az évzáró utáni szombaton anyuval vonatra szálltunk.
Én már tűkön ültem, mert az amerikai rokonoktól vagy egy hete megjött a csomag a nagyiékhoz, tele szép ruhákkal és Hershey’s Kisses csokoládéval. (Csak nehogy az összeset elosztogassák a szomszédoknak!)
Mindig látszott, hogy a postán felbontották ezeket a „gyanús” csomagokat, de nem törődtünk vele. Szerencsém volt, a legtöbb darab az én méretemben érkezett (hiába, a tengerentúlon a nyolcvanas években már tombolt a fitneszőrület, míg mi itthon a rántott húst faltuk, ha került az asztalra vasárnap).

Dég–Újtelep, Diófa utca 4… Három átszállás, akkoriban egynapi út Pestről.
Manapság kocsival másfél óra, de ha bekanyarodom a lajoskomáromi elágazás után a kicsi házhoz, a szemem nem tudja megszokni a pusztulás látványát.
De talán annak idején is csak én láttam szépnek itt mindent, gyerekszemmel.
Egyutcányi magyar Ohio, egyutcányi fájó emlék, mindennapos szótlan vagy kimondott szemrehányás. Mi lett vóna, ha ’32-ben nem pakójuk fel az egész háztartást, és nem gyüvünk vissza? A Jóisten vajon mér találta ki a honvágyat?
Dédnagymama Ohióban szeretett volna maradni, de a papát visszahúzta a szíve, földet akart venni a szülőfalujában, gazdálkodni. És ezzel nem volt egyedül.
A postásnak csak Diófa utca, mindenki másnak „Kis-Amerika”: nyolc család, nyolcféle sors. Csak a vége volt mindegyiknek ugyanolyan.

A bal oldali szomszédban lakott a barna hajú Pali, a jobb oldaliban a szőke Jocó. Kicsit idősebbek voltak nálam. Eleinte szavukat se értettem – én, a sápadt, városi, jó tanuló kislány. Mire bevackoltam magam a tisztaszobába a könyveimmel, összebarátkoztam a malacokkal meg a tyúkokkal, már elkezdett érni a cseresznye, aztán a Duránszki-barack.
Papa mindennap – délelőtt is, délután is – eltűnt a szőlőben. Metszeni kellett, meg távol tartani a seregélyeket.
Anyu szerint dédnagypapa nemigen szólalt meg azóta, hogy egy napon elvitte egy idegen autó, és mire másnap visszahozták, az összes földjét (amiért Amerikában húsz évig dolgozott) felajánlotta a téesznek. Hogy mi történt azon az éjjelen, már soha senki nem fogja megtudni.
A szőlő viszont megmaradt („háztáji”), és általában jól termett.
Pali és Jocó úgy voltak, mint két testvér, de nyaranta engem is befogadtak maguk közé. Reggel, amikor felkeltem, mindig találtam valami meglepetést a ház előtti rozoga kispadon: gyufásdobozban lepkét (amit szabadon engedhettem), műanyag tojástartóban békát (amitől akkorát visítottam, hogy összeszaladt a Diófa utca).

Rá egy évre gimnazista lettem, és az egyik tornaórán megjött a vérzésem. Mire kiderült, mi ez, szörnyen megfájdult a hasam, és gyűlöltem az egész világot.
A vakáció abban az évben rossz idővel kezdődött. Papa bőrig ázott a szőlőben, és tüdőgyulladást kapott. Egy szobában aludtunk mindnyájan, nem hagyott nyugodni minket a köhögése.
Palin és Jocón meg valami furcsa elfogódottság vett erőt; már nem állítottak be engem a kapuba, amikor fociztak, és valahogy nem találtuk a régi hangot. Hosszú hallgatások jöttek a viháncolás helyett, tanácstalanság, pirulás, lesütött szemek.
Dédnagypapát kórházba kellett volna vinni, de ő nem akarta. A doktor se erőltette. Egy júliusi éjjel hirtelen felébredtem, pedig az egész házban csend volt.
Füleltem, lapultam a takaró alatt. A papa furcsán lélegzik…
Odamentem az ágyhoz, megfogtam a kezét. Figyeltem a levegővétel ritmusát. Most kapkodóbb és gyorsabb, most akadozó és erőtlen… A tekintete valahová a távolba réved a sötétben, talán azt a házat látja ott messze, Ohióban, amit a két keze munkájával épített.
Simogattam a sovány, csontos, eres kezét. Nem mertem szólni senkinek.
Beszédre neki már úgysem volt szüksége.

Akkor nyáron többet senki nem ment hátra a szőlőbe.
Akkor ősszel elmaradt a szüret.


Bakay Dóra

hirdetés