donnaquijote: Az elhívás - regényrészlet

Soha még nem érzett olyan tökéletes kielégülést. Attól kezdve nem volt nyugovása. Egyre csak a nőre gondolt, meg más nőkre, akik talán éppen ilyenek. Az asszony jött, ki tudja honnan és el is ment, rögtön azután eltűnt a környékről végleg. Sokáig kereste pedig. Szimatolt utána, sőt még a Pukli Palyát is megkérdezte, aki az állomáson húzta meg magát rossz időben, hogy nem látta-e. De az csak bámult értetlenül, aztán hetet-havat összehordott a feleségéről, aki régen meghalt. Olyan dühöt érzett, hogy ott is hagyta, nem akarta megütni, mert hátha mégis később hasznára lesz. Aznap pedig nagy szerencséje volt, a kocsmában pálinkát kapott egy részegtől, aki nem talált más ivócimborát. Ez valahogy elmosta aznapra a kegyetlen sóvárgást.
Aztán rászokott, hogy a strand körül lógjon, s belessen, ahol csak tud. Nézegette a csaknem meztelen nőket, csodálta őket, gyakran a nyála is csordult, s próbálta felidézni azt a pillanatot, amikor olyan jó volt, mint előtte még soha. Néha észrevették a strandolók, hogy ott bámészkodik, és elzavarták. Lassan rájött, jobb, ha elbújik. Ha nem fedezik fel, akár alkonyatig nézheti a testek sokaságát, melyek mindegyike az egyszer megízlelt gyönyört idézte. Újfajta éhség támadt rá. Már nem csupán a falat vonzotta, nemcsak korgó hasának gyötrelme hajtotta. De ha elmúlt a jó idő, nem maradt más, mint az iskola melletti pálya, ahol a meztelen combú lányok tornáztak.
Halálos fáradtságot érzett már, de most új erő költözött belé. Hirtelen az egész mocsár megtelt az asszony szagával, és egyre beljebb akart jutni, hogy elérje a teljes gyönyört. Talán ott lesz a fűzfán túl. Talán ő is mocsárlakó, az ő szagát érzi, talán nem is ment el, hanem ide bújt őelőle, mert megharagudott rá. De ha újra találkoznak, elfelejti a haragját, és újra magára rántja, mint akkor, először.