hirdetés

nincsen: Az osztrák füve mindig zöldebb

Az osztrák füve mindig zöldebb (1.)

Volt.
Valaha.
Emlékszünk ugye a Nagy Hegyeshalmi Határátlépésekre? (Gorenje Mission)
Hogy csupán néhány méter (magyar vámos osztrák vámos) és a fű úgy zöldelt, de úgy, mintha gyeptéglából lenne kiterítve.
Na, az van, hogy azóta sok idő eltelt.
Rengeteg víz. Duna.
És, vagy az történt, hogy a csatlakozási pánik (EU) miatt nincs különbség a fű minősége között a határ két oldalán, vagy (valóságosabb show) az osztrákok is csúnyán kaptak a melegház hatásból, és a Nap ugyanazzal az intenzitással simogatja a sógorék mindenegyes fűszálát, és szárítja ki, mint idehaza. (utóbbi, utóbbi)
Na, az van hogy a nő, akivel éljük az életet, végre rábírt, hogy idén, magas hegyek között, tópartján, muskátlival bélelt ablakok közt töltsük a nyarat.
Én ugyan valami pörgősebbre vágytam, de van ez a házasság-izé, meg az ember szereti is a párját, szóval bólintottam. Egyszer úgy is túl kell lenni rajta.
Persze a kijelentést követő néhány percen belül már egy körúti utazási irodában találom magunkat, nőm hóna alatt pedig mindenféle katalógusok pihennek, feljegyzésekkel, árakkal, bekarikázással.
Kapkodom a fejem, mindenféle kérdések a pult túloldaláról, és nőmtől, amelyekre persze nem tudom a választ, és az információ hiány miatt, hozzáértően bólogatok.
Néhány perc, és döntés születik.
Kicsi tó, Ausztria déli, Karintia tartományában.
Nem Molnária. Nem Kosztolányia.
Szóval nagy az öröm, és a fényképmutogatás.
Aztán készpénzfizetés, majd 1 hét megfeszített várakozás, még részemről is, mert már úgy beleéltem magam a nyugodt és csöndes hegyvidéki életbe, az erkélyen olvasásba, nőm gyors és ehető főztjébe.
Persze eljön a nap. Kell neki.
Veszekedés mentesen zajlik a csomagolás (hagyom, hogy ő csinálja, jobb ez így), és néhány gondolat múlva már a rábafüzesi határátkelőnél várunk bebocsátásra.
Hosszan. Meglepően hosszan.
Ilyenkor az a legdühítőbb, hogy az ember nem tudja az indokot.
Az indokot arra, hogy mitől nem megy a sor.
Hogy ez valami ebédszünet?
Vagy az összes határőr kollektíven rosszul aludt az éjjel, és ébredés után nem a jobbik lábával érintette a talajt?
Dühítő, na.
Aztán felfedezem, hogy terepszínbe öltözött katonafélék sétálnak a kocsisor között.
Vokitoki srácok.
Figyelnek, sasolnak, felmérnek és az információt az elektromos kütyün továbbítják a határra.
Mondom a nőnek, vegye fel a Házas-Harmincas mosolyát.
Bejön.
Még az útlevelünket sem kérik el.
Tovább, tovább-ot jelez a hivatalos személy kézmozdulata, ami így 1 óra ácsorgás után üdítőleg hat.

Na, Ausztria még mindig szép és rendezett.
Igaz félórai autózás után megjegyzem, nem ártana különböző színű muskátlikat aggatni az ablakokba, mert ez már dögunalom.
Mindegy, na, mindegy mert képzeld el Drága Olvasó, hogy bár mindketten NAGYELTÉVEDŐK vagyunk, hiba nélkül érünk el a célállomáshoz.
Ott persze rögtön összeveszünk, de miután 80%-ot bevállalok a balhéból, nőm enged, és békével indulunk neki a környék felfedezésének.
Namost az van, hogy ez egy ilyen üdülőtelep, vagy mi.
Gyönyörű tó, több stranddal is körülvéve, nomeg 12 óriás ház, épületenként 14 apartmannal.
Recepció. Bejelentkezés. Kulcsátvétel.
A legtávolabb eső ház.
Nem baj, nyugtatjuk magunkat, nem baj, majd nagyobbakat lehet sétálni. (Hegyi levegő!)
Első szint. 148-as szoba. Ajtó nyit.
HállóHállóHálló!
Itten, mostan, izé
Valahogy nem erről volt szó!
A 21 négyzetméter fele a fürdőszoba.
A maradék az élettér. Erkély sehol. Ablak is alig.
Viccel ütjük el a dolgot, pedig mindkettőnk szemében ott villódzik a kétségbeesés.
Egérlyuknak nevezzük el az egérlyukat.
A nőben, többek között az a csodálatos, hogy bitangul ért ahhoz, hogy egy félóra leforgása alatt egy ilyen lepukkant izéből, otthont varázsoljon.
Örülünk, de a legnagyobb német utazási irodát (nevén nevezem: Neckermann) emlegetjük.
Sokszor. És csúnya jelzőkkel.
Mert...

(Folytatjuk! Most jön a java!)

Nem vótam egy darabig. Filmet alig láttam. Pótolok.

hirdetés