Zia: Boross Teréz: Fehér

Piros

puhán fénylenek pipacsok a réten
örök ragyogás a májusi szélben
kisfiú szaladgál a közepében


Narancs

talán a Nap talán az égbolt
téli havazásban
talán a Föld talán a vízfolt
égő szavalásban
talán az ész talán a szívgond
lélekaratásban
talán a csend talán a szó
élő hagyományban


Sárga

Virág a hóban

Édes ringló
Éhes este
Fanyar birsed
Szájam leste

Forrásod még
Mindig álmom
Tavasz az én
Kedves párom

Tavasz voltál
Tavasz leszel
Úr az ostyán
Ne eressz el


Zöld

magas selyem fűben
zsenge bárány iszik

kicsiny vitáink
nagyra nőtt árnyai
távolodjatok el
a báránynak levegő kell



Türkiz

Fátyol üzen, ahogy márványos eső suhan a kertekre. Repül a Nap,
mint egy nyújtózó tűzmadár a láthatár szeletén. Szeretnek-e még a
szelek, mint annak idején, amikor nem voltál koravén? Ó! Micsoda estek
a szalmatornyok és szénahalmok tetején!


Sötétkék

I

sűrű erdő puha csendje
mélységesen szólongat
kengurumban kisgyermek ül
mézszín haja kazla nagy

kék szemével rám tekintget
lányos arcán pihe ül
áldó szemén könnycsepp csillog
óvd fényedet legbelül

II

nézd az óceánt
szivárvány ragyog
minden cseppjében
égboltod vagyok



Lila

apró szentek ülnek körben
hárfáznak az angyalok
testvéreim elvegyülnek
szólongatnak szarvasok

szarvasok közt égő határ
márciusi rigmusok
fénylő voltál fénylőbb leszel
mielőtt még meghalok