ford: cogito ergo sum

mostanában sokat gondolkodom azon. a puszta léten, és az esetleges reprodukcios metodusokon kívül van e értelme itt lenni. vagy teljesen hiábavaló az egész. végső soron, mind ugyanazt tesszük. születünk, felnővünk, élünk, meghalunk. a hossz mondjuk nem számít, egyedül az

mély hallgatás következik. miért van az, hogy nem azt vágyom ami helyes. szociálisan képtelen vagyok asszimilálodni.

ez se számít. hogy mondta az öreg? gondolkodom, tehát vagyok de mi van, ha nem én gondolkodok, ha csak azt gondolom, tudtomon kívül, amit valaki más gondol?

tételezzük fel...vétel, mennyi a vektor, viktor? ejtőzünk kicsit? aztán kapkodva tételezünk, mihaszna hirtelenkedő

élek. mozog a szám. beszélek. a hang az én torkomon jön ki. de eljut-e bárhová? és ha el is jut, mekkora a valószínűsége, hogy azt mondom, minek értelme, akihez aztán eljút megérinti, értelmet ad, annak, hogy beszélek, mert mozog, mert élek

gondolkodom tehát vagyok. mit értünk gondolkodás alatt. elképzelhető, hogy amit művelek, holmi szöszmötölés, és hogy ami agyamban megfoggan, csak szösz, és nem gondolat. deffiniálja nekem valaki, végre had gondolkozhassak

meg kell keresnem, mit is kell keresnem keservesen kutatnom, életem-halálom, mit keresnem kell megtanálom, ha rejti halom ocska gondolat-lom is, alóla túrva elő bányászom szakrális tündöklésben egy fényes pulzáló kérdőjelet. és tudni fogom, ez csak szimbolum az isten bassza meg

meg kell nyugodnom, lehűteni gondolataim, a kérdés megvan, homályos cél lebeg, széllel libben szemem előtt, csalóka-csacska tréfát űz velem

előbukkan a semmiből, a kérdés. a hiábavalóság. a kába-valóság, mi értelme? nincs tovább

többet nem gondolkodom, kiékelem a fogaskerekeim. tovább nem forog.

és most látszom még, vagy már nem vagyok?