hirdetés

Sine: Csak beszélek

Szerencsémre a világot úgy teremtették, vagy úgy robbant ilyenné, hogy gyorsabban gondolkozom, mint amilyen gyorsan hangképző szerveim képesek a hangok megformálására. Képzeljük el, milyen lenne, ha a szám, nyelvem és gégém gyorsabb lenne, mint a gondolataim, így beszédem állandóan tátogásba fulladna, vagy értelmetlen hangsorokat adnék ki. De az univerzumot jól elkészítették vagy jól készült el, így ez nem fordulhat elő. Beszédem jól tervezett ketrecbe zártan éli tökéletes életet. Voltaire jut itt eszembe, aki megmondta nekünk az igazat, és belénk plántálta a dolgos munkában való megnyugvás kukacát, hogy arra törekedjünk, hogy ezt a lehető legjobb világot még lehető legjobbá tegyük. Kicsit sántít ez, mintha satnya próbálkozás lenne, hogy elhitesse velünk, minden jó úgy ahogy van, majd én megmondom, te csak tedd a dolgod. Mindegy, a lehető legjobb világban lehető legjobb a beszéd is, egyébként pedig jött egy sokkal zseniálisabb elme, Nádas Péter, aki elmagyarázta nekünk, hogy a tökéletlenség is a csodálatos világ része, a szabálytalanság is lehet szép. Amikor végre megnyugodnék, hogy azért vannak itt lehetőségek, hirtelen belém hasít a kétség, hogy vajon ez nem az előző gondolat kiterjesztése-e? Félreértettem az írót - az ilyesmi gyakran megesik - ez nem ellentmondás, hanem bizonyíték, hogy a világ a lehető legjobb, még a szabálytalan is ezt támasztja alá, mert lehet szép. Kétségbeesésem csak fokozza, hogy a létezés jelen állapotában az agyam rohan előre, és emiatt hallatok értelmetlen hangsorokat, ám a végeredmény nem a világ összeomlása, nem a lehető legjobb vége és valamiféle szabadság, amiben én uralkodom, hanem környezettől függő halk vagy hangos jókedv a gondolatokba beleakadt nyelv miatt.
    Egyetlen dologként az vígasztal, hogy legalább a nyelv és a hangok sora tőlem lesz az, ami, és ugyan az akadémikusok rendszeresen megjelennek, előkapva raktáraik mélyéről néhány poros cd-t vagy kazettát, mert persze bölcsészek, ezért büszkén elmaradottak, még vannak kazettáik, szóval előveszik a poros archívumuk darabkáit, és bebizonyítják, hogy én rosszul ejtem ki az a hangot, vagy rosszul használom az oda határozószót, de ők megmutatják nekem hogyan kell. Én ilyenkor dacos kuruc öntudattal elkezdek ekezetek nelkul beszelni, ha mar irni nem is lehet nekik ott es akkor, es ugy leszek magyar, hogy nem leszek az nyelvemben, csak az ellenallas tenye tesz azza. Megprobalok eszmet futtatni arrol, hogy egyreszt ok az en adombol oktatnak engem arra, amit ok is az anyjuktol tanultak, es ha mar az en adom, akkor eleg ha osszegyujtik, ki hogyan beszel, aztan elrakjak, ugy, hogy mindig megtalaljak, ha kerem, es, ha lehetek ilyen meresz, nyelvet vissza nem adok, meg egyebkent se toluk kaptam. Na. Ez az enyem, errol nincs archivum, most mar ne szoljanak bele.
    Aztán ha elmennek visszaváltok.
    A hangsúly, a hangok sora olyannyira otthonos és természetes, hogy észre sem veszem, csak amikor különös dallamok és gondolatok lesznek belőlük, és ekkor rájövök, hogy ez szép. Én csinálom. Én vagyok az a lehető legjobb, én és az én szép nyelvem. Pedig csak beszélek.

hirdetés