hirdetés

Mátyási Mátyás: Dante utolsó utáni útja (stílusgyakorlat)



Talá’koztam a Dolfival,
szürke likból bújt ki,
szájában két fekete fog!
Orra mint egy laszti!

Mondok néki: „Hahó öreg!
Né’ má’, mizu’ veled!
Büdös ez az ördögbazár,
nix madár, eleven!”.

Mondja nékem akkor Dolfi:
„Biz’ nem itt a helyem!
Fellebbezek Gott uramhoz,
vigyen engem innen.

Tévedésből vagyok én itt,
ez egészen biztos.
Életemnek hősi tettel
vetettem én véget.

Saját kezem által haltam
szép tavaszi napon,
magam írtam életemre
a végső nagy pontot.

Öngyilkoltam magam, nohát!
Nincs ki ezt ne látná.
Életemmel én végeztem
bátran és nem báván.

Úgy gondolom, nagy dolog ez,
Gott uramnak tetsző.
Sorsát aki felülírja,
akaratban első.

Bezzeg Röhm, a gyáva féreg!
Nem merte megtenni!
Pisztolyt adtunk a kezébe:
–Ravaszt húzzad! Ennyi! –

Sápogott a nyamvadt svúlja:
–Ne bántsatok engem!
Vagy tán inkább, –mondta– te lőj,
te oltsd ki a vérem.

Ne kérjetek ilyet tőlem.
Nem tudom megtenni.
Nem is szabad énszerintem
isten ellen tenni. –

Végül aztán lelövettem.
Ki a fene bánja,
nem kár érte, hazát árult,
fránya dögje, trágya.

Mégis feljebb van nálamnál,
kellemesebb helyen.
Kevesebb a kínzás ott és
hűvösebb a meleg.”

„Figyu’ Dolfi”,– mondok – „figyu’!
Nem egészen így van,
öngyilkosság nem nagy érdem,
esetedben kivált.

Látom, sok Brünhildét néztél,
Gráne ugrik tűzbe.
Hívott halál? Enkéz? Hősi?
Nincs biz’ annak fénye!

Ronda dolgot sokat tettél,
egész világ tudja,
lenn is, fönn is jól ismernek,
angyörd neved fújja.

Luciferró maga szólt, hogy
közelébe’ legyél,
figyel téged, néha komál,
de büntet, ahogyan kell.

Gott urammal kitárgyalták.
A te helyed itt van.
Nem mehetsz te, figyu, följebb.
Sőt, inkább csak lejjebb.”

Dolfi rám néz, szeme guvvad.
„Ne bánts, figyu, te is!
Ronda pokol-zsaru vagy? Tán
ócska spicli? Csóré? ”

Mondok néki: „Nem a’, nem a’.
Utazgatni vágytam,
vezetőm van, költőféle,
errefelé jártam.

Felfelé megyek majd vele,
először még jégbe,
ott majd Luciferró szőrén
kapaszkodunk égbe.”

Néz rám Dolfi, néz rám, pislog,
kaffog, mint egy smasszer.
„Átversz nagyon engem, tezs’vér,
tűnj innen, de sebten.”

Mondok néki: „Okés Dolfi,
ne vidd fel a cukrot,
megyek én no, egyet se félj,
hisz, ha látlak, hányok.”

Visszabújt a likba Dolfi
hallottam még, ordít.
Otthagytam hát, dögöljön meg,
engem vár a zénit.

Vergil, aki vezet engem,
szót sem szólt, csak intett.
Lejjebb hágunk hát, sietve,
érinteni nincset.

Ott aztán majd átfordulunk,
fejünknél lesz lábunk,
s akkor végre eget látunk
csillagot és hársat.

hirdetés