hirdetés

Bonapart: De hová tűntek a madarak?

Ez egy szokatlan nap volt. Legalábbis nagyon szokatlanul kezdődött. A természet vidám nyüzsgése megállt, és sehol semmit nem lehetett hallani. Pedig a természet ott volt. Mindenhol.
Alig kelt fel a nap vérvörös korongja a tenger tükörsima vize mögött, s a felhők máris eltakarták azt a külvilág elől.
De hová lettek a madarak? Ők mindig a levegőben vannak. Finoman, kecses mozdulatokkal kapkodják ki repülés közben a halakat a vízből. Vagy hangos rikácsolással ijesztgetik a többi állatot. Ők látják az egész tájat szárnyaikat szétterítve szállnak, és mindenről, ami történik, ők értesülnek először.
De tényleg! Hová lettek a madarak? Egy vidám, rikácsoló hangot sem lehet hallani! Ezért olyan szokatlan minden. Valami történhetett, hogy nincsenek. Csak úgy egyszerűen nem tűnhettek el
Mennyire ellentmondással állt mindezzel az a kicsi tarisznyarák, aki óvatosan haladt a víz által finomra csiszolt köveken. Ő aztán biztos nem keltett nagy zajt, de a természet mozdulatlanságához képest mégis a párton haladó pici pontocska feltűnést keltett. Lassan, de biztosan haladt célja felé, minden rá leselkedő apró veszélyről meggyőződött, elkerülve minden hibát, amely életébe kerülhetett volna. Természetesen egy tarisznyarák nem érti meg saját életének fontosságát, csak ösztönösen cselekszik, benne van a génjeiben.
Már régen kiszúrt valamit a parton. Egy 38-as méretű elegáns női cipő volt. De hát honnan is tudhatta ezt egy rák? Keleti irányból, még mindig óvatosan megközelítette, és innentől felgyorsítva lépteit belebújt a cipő belsejébe. A rák egy új otthont szerzett magának, de még egy kihívással találta szembe magát még meg kellett védenie. Kibújt vadonatúj házának bejárata elé és fontoskodva mutogatta erős ollóját, hogy elijessze a kelletlen vendégeket.
A másik cipőt lassan sodorta a tenger. A hullámok periódikusan verték a partot. Mintha ki lett volna találva valamiféle rendszer, milyen gyakran és milyen erősséggel érjék a hullámok a kavicsokat.
Nem messze a tengerparttól a kavicsokat finom homok váltotta fel. A homokban halványan pici lábnyomok látszottak. Nem régóta lehettek belevésve a homokba, mert különben a dagály már lemosta volna őket. Egy barna hajú, aranyos kislány volt a tettes. Néhány méterrel arrébb lépkedett a homokban és az eget bámulta. Először a vérvörös Napot, melynek sugarai alig-alig szűrődtek ki a felhők mögül. Aztán körülnézett. Észrevette ő is a mozdulatlanságot, a nyomasztó, elviselhetetlen csöndet. Kisgyerekekre jellemzően élénk, vidám arca volt, teli energiával. De a szeme szomorú volt. És nem a kislány volt fáradt, hanem a szeme. Csak a szeme. Fáradt szeme volt. Mintha annyi megpróbáltatáson esett volna át, hogy egyetlen vágya ledőlni valahová, és pihenni.
Fáradtan körülnézett, és ijedten pislogott. Hová tűntek a madarak? Az ég egyetlen lakói és birtoklói, hová tűntek ők? Nem voltak sehol. A kislány összevonta a szemöldökét, és pár lépést tett előre.
Először a rák által lakott cipőt látta meg. Lélegzetvisszafojtva odarohant és megfogta azt. Amikor a kezével megfordította a cipőt, kiesett belőle a ház ura. A rák koppant egyet a köveken, két másodpercig úgy maradt, aztán sebesen átkúszott a kislány lábai között és a tenger felé indult.
A kislány nem látta őt. Az egyre bánatosabb szemei a cipőt bámulták, arcán egy könny csorgott végig. Remegő kezét az arcához emelte, és letörölte könnyeit. Kiesett kezéből a cipő.
Meghallotta a tenger moraját és megfordult. A sekély vízben megállt a második cipő. Oda már nem rohant, hanem lassú, kimért lépésekkel odament. Nem is fogta meg, csak sokáig nézte. Nagyon sokáig, és a keze már nem bírta letörölni az arcán végigcsorgó végtelen könnyeket.
Ezt látva a madarak már biztosan szétkürtölték volna a látottakat az egész környéken. De nem volt ki szétkürtölje. Valamiért nem voltak itt a madarak. Valahová eltűntek
A tenger, ez a nyugalomban lévő kék óriás fenyegetően bámulta a Napot. Mintha mutogatná a saját nagyságát, vagy firtatná az erejét. A Nap nevetve meleg sugarakat küldött rá, mintha ez a néhány napsugár fel tudná szárítani ezt a nagy óriást. De a tenger ezt nem hagyhatta annyiban. Lássa mindenki, milyen erős! És hamarosan meg is érkezett a válasz.
A hullámok könnyedén kihoztak a mélyből egy emberi testet, és óvatosan lerakták a parti kavicsokra. Egy nő volt. Barna haja tele volt moszatokkal és szerteszét az arcához tapadt. Ruhája tépett volt, és itt-ott kivillant belőle a nő térde, hasa, melle. Szemei csukva voltak, de szája félig nyitott, mintha kicsit mosolyogna, de hogyha jobban megnézte az ember, inkább azt a benyomást keltette, mintha levegőért kapkodott volna. Bőre természetellenesen fénylett a napon. A nő nem mozdult. Úgy maradt, ahogy a hullámok lerakták. Oldalát finoman verte a tenger. Mintha aludna, és nem akarna felébredni. Vajon miről álmodik. És mikor ébred fel?
A lábáról hiányzott a cipő. Talán éppen az ő lábbelijét tulajdonította el az a pici rák
Egy hangos sikítás hallatszott a partról. Inkább örömteli volt, mint bánatos. A kislány sikított. Észrevette a nőt, és most minden erejét összeszedve rohant hozzá.
Bámulatos volt a hasonlóság! A hajuk színe, szájuk, orruk, arcvonásaik minden egyezett! Csak éppen a szemüket nem lehetett összehasonlítani, mert a nő szeme csukva volt.
A kislány sírt örömében, amikor végre az anyjához ért. A kavicsokra vetődött, és szorosan átölelte az anyját.
- Anya, anyu! Hát itt vagy! Megtaláltalak! Azt mondták, hogy elvesztél! Azt mondták, nem találnak! Azt mondták, nincs remény! Anyu! Anyuci! És én megtaláltalak! Anyuci! Úgy szeretlek! Annyira hiányoztál!
A kislány könnyei a nőre hullottak és végigcsurogtak az arcán, majd le, egészen le a fehér kezén. A kislány sírt, de a nő nem reagált. A nő mélyen aludt, nagyon is mélyen. Amikor a kislány csodálkozva észrevette, hogy anyja nem válaszol neki, de még csak meg sem simogatja a fejét, ahogy mindig szokta régen, kezére támaszkodva a nő arcába bámult, és észrevette, hogy az anyja alszik.
Az égre nézett és kezével a nő arcát kezdte simogatni. A felhők már teljesen eltakarták a napot, egyetlen sugár sem szűrődött át. És a partra árnyék vetődött.
A csönd és a mozdulatlanság már elviselhetetlenné vált. A madarak sehol. Nincs ki feldobja ezt a tájat. Csak a háttérben halkan morajlik a tenger.
És a kislány nem bírta tovább Egyre nyugtalanítóbb pillantásokkal mérte végig anyját, és nem tudott már tovább várni. A pici fehér kezével rángatni kezdte a nő testét, miközben a füléhez hajolt, és egyre csak azt ismételgette:
- Anya! Kelj fel! Kérlek, kelj fel! Mennünk kell! Itt nem maradhatunk!
- Anya ébredj! Anyuci! Szeretlek! Kelj fel, mennünk kell!
A nő nem válaszolt, és csak feküdt tovább mozdulatlanul. A friss, lágy tengeri szél óvatosan fújta a haját. A hullámok továbbra is verték az oldalát. A kislány továbbra is rángatta a testét. De ő mozdulatlan maradt.
Egy huncut napsugár megszökött a felhő fogságából és vidáman végigtáncolt a nő testén, majd az arcán, és végül eltűnt. De a nő mozdulatlan maradt.
A tenger halkan morajlott, a szél lágyan fújdogált, de sehol egy állathang. Sehol egy madárhang. A madarak eltűntek.
- Anya kelj fel! Anyuci! Drága anyuci! Kérlek szépen, nagyon szépen kérlek, ébredj fel, és menjünk innen! Itt nem tetszik nekem! Anyuci! Menjünk!
A kislány újult erővel folytatta a sírást, miközben lelke mélyén egyre jobban nőtt egy rossz sejtelem.
Odatérdelt az anyja mellé, és egyre jobban rázta testét a kezével. De a nő csak nem ébredt fel! De miért nem ébred fel? Arcvonásai továbbra is nyugodtak voltak. Szeme csukott, szája félig nyitott, továbbra is, mintha kicsit mosolyogna. De nem mozdult meg.
És a kislány egyre halványodó hanggal csak ismételgette: Anyu, kelj fel! Anyu, kelj fel!
De a nő nem kelt fel. Nagyon mély álomba feküdt és nem kelt föl. És a kislány mindent megértett. Erőtlenül hátával az anyja testére dőlt, és csak most érezte meg, milyen hideg a teste. A sírástól piros, ragadós arcát az ég felé emelte, és mindent megértett. Mindent megértett, de az eget bámulva a szertelenül szétszóródott bánatos gondolatai közé egyetlen gondolat férkőzött, háttérbe szorítva a többit.
Hová, mégis hová tűntek a madarak?

Pécs
2003.04.05
10:57

hirdetés