hirdetés

NIM: Dzsinntonik (reflexiók Bluesman "Az etil tagadásának non-elitista értelmezése" c. esszéjéhez)

"i tell my momma i'm a hundred years late
i'm over the rails
and out of the race
and the crippled psalms
of an age that won't thaw
are ringing in my ears"

(Beck: Bottle of Blues)

A címben említett esszében felvázolt koncepció elejétől fogva világos. Bluesman (e helyt hívnám fel a figyelmet a névválasztás fontosságára), az író, aki kábító, illetve serkentő szerek hatása alatt tabukat nem ismerve fotografálja egóját, tudatát. Folyamatábra, mely sosem lesz teljes, s melynek nem is célja, hogy összeálljon, mint holmi puzzle. Mert maga a folyamat számít.
Ismerős az eljárás a Bluesman által nyíltan vállalt modern amerikai prózaírók korából, a beat-korszakból, az ötvenes évek második feléből, majd a hasonlóképp híres-hírhedt-legendás hetvenes évekből. E legendás idők hiteles dokumentumai azok a (szép)irodalmi - a zárójel azért indokolt, mert nem csak szép-, hanem tényirodalomról is szó van - művek, melyeket szerző tinédzserkorában falt: Kerouactól az Úton, a Dharma testvérek, a Művésztelep; Burroughstól a Meztelen ebéd, Ferlinghettitől az Egyes szám negyedik személy - hogy csak azokat említsem, amiket magam is forgattam. S ne feledkezzünk meg a korabeli költészetről, Ginsbergről, Corsóról, O'Haráról sem.

Kőrösi Zoltán írja az ÉS egyik számában, hogy mikor egy könyvet olvasunk, az azóta eltelt időt is olvassuk egyben. Fentieket én - öntudatlanul bár - ennek fényében fogyasztottam el, s láttam, mennyire kicsinyes korunk. Láttam: nincsenek mítoszaink; nem keressük, tehát nem is határozhatjuk meg benne helyünket, szerepünket; nem mi alakítjuk - ő alakít minket. (Ld. még: Laca, Jony, Koko, Wahorn: Edd meg a fényt - Flash: "Ha már nem hatok a korra / legalább a kor hasson rám".) Ehhez képest, az az olvasott világ kalandos (mert a kaland az olvasóban van), regényes, nagyszerű.

2003-at írunk. Ez hasít belém valahányszor újra felütöm ezeket a könyveket, s felütöm őket elég gyakran, pontosan ezért a felismerésért. Nem arról van szó, hogy idejétmúltak lennének, vagy hogy - idegborzolóan fogalmazva - kimentek volna a divatból, hogy ma már nem trendi önmagunkban vájkálni, kutakodni, keresni a valóság kínálta izgalmakat (mert az alkohol, illetve a kábítószerek ellenére, még véletlenül sem valami fantáziavilágról szólnak ezek a prózaírók, hanem a kőkemény valóságról - hol görbe, hol rémítően éles képet adó tükörben, gyakran önmaguk tükrében mutatva azt, don't hide the madness).
Az eltelt időről van szó. Hogy ma mi van. Hogy mik lehetnek (felhívnám a figyelmet a többesszámra) ma az író feladatai. Mik lehetnek ma a vállalható írói hozzáállások.
Ma a felejtés a trendi, a kollektív zsibbadás. Ettől Bluesman hálistennek fényévekkel távol, az itallal éppenhogy élesítve érzékeit, ennen fájdalmait fokozva végez magán viviszekciót. Számomra még rengeteg olvasást és vitát megérő és igénylő kérdés, hogy mekkora ennek a tétje. Nem a szerző számára (neki vitán felül rengeteg), hanem a szöveg és a kor, a szöveg és az olvasás, a szöveg és az olvasatok viszonylatában. Szöveg és irodalom viszonylatában, igen. (Itt egy kis kitérő engedtessék meg: PKI-t maga a szerző idézi. Most én hozzáteszem Legátot meg Najmányit, egy korábbi, nem túl szédítő recenziómban pedig említettem Bluesmannel kapcsolatban a MaNcsot, melyben az írásaihoz hasonló stílusú és műfajú, ún. egotripek olvashatók. Kérdésbe ágyazott kérdés: felmerül-e az eredetiség kérdése? Ez is sok-sok vitát megér.)

Bluesman álláspontjának létjogosultságát elvitatni tehát eszemben sincs. "Az etil tagadásának..." nem is feltételezi ezt, hiszen ars poetica jellegű írás, nem vitaindító esszé. Végkövetkeztetése (mely sajnos az esszében alátámasztva csöppet sincsen) azonban arcpirítóan preskriptív. Egy félmondatról van szó: "...egy biztos: írni csak úgy lehet, ha szabadságra külditek a tudatosság felesleges részét."
"Csak"-ot törölni, az "úgy" után egy "is"-t beiktatni.
Észosztásról leszokni.
Önboncolást folytatni.
Írni.

Ezek javaslataim.

NIM

hirdetés