hirdetés

: első fejezet

I.

Azon az augusztus végi fülledt, nyári éjszakán messze volt már a néhány évvel ezelőtti nyüzsgés és pezsgés. A város scharmeja és eleganciája megkopott. Minden és mindenki fakó és szürke lett. Az óriási nagy házrengetegek, a méltán híres sörözők, vendéglők és a széles sugárutak mint valami szellemváros groteszk díszletei, úgy álltak árván és elhagyatottan. A mulatókban nem volt ki táncoljon, a pincéreknek pedig nem volt mit felszolgálniuk. Senkinek se volt már kedve a porízű pótkávét szürcsölgetni egy cenzúrázott újság mellett és bámulni a járókelőket, vagy pedig hallgatni a pincéreknek a hiányos étlap miatti esdeklését. Távolba veszett a régi felvonulások káprázata, a kis csoportokba verődött tömegek is eltűntek, amint az utcán a rádiókból a híreket lesték. A végeláthatatlan, gigászi győzelmek eufóriája is eloszlott. Inkább hasonlított minden egy álmos vidéki porfészekre, mintsem egy ezer éves birodalom központjára. Pedig a város vezetői a kormánnyal az élen, nem is olyan régen hatalmas álmokat szövögettek, felvonulási utakról, több száz méter magas kupolacsarnokokról, minisztériumokról, és mindenről, ami csak egy világbirodalom fővárosának elengedhetetlen játékszerei lehetnek. Persze az álmok még nem vesztek el teljesen. A bürokraták illemtudóan csak a nagyszabású építkezések szüneteltetéséről beszéltek, a kőbányákból még mindig érkeztek a tonnás kőtömbök, mintha csak az ókori Egyiptomban járt volna a szemlélődő, és még a hatalmas termnyi méretű város-makettek is háborítatlanul megvoltak, melyek felett az államférfiak hosszasan elmélkedtek és a távoli, békés jövőről ábrándoztak.
Az elsötétítés végezte a dolgát. Katonákon kívül csak elvétve lehetett akadni az utcákon letartóztatást kockáztató civilekre. Még a szent János bogarak se mertek pislákolni. Nők, gyerekek, férfiak és idősek, mind otthon, a biztonságos, meghitt menedékben vártak a hajnalra. A szerencsésebbek már valamelyik óvóhelyen éjszakázhattak, a többség pedig némán és olykor rettegve hallgatta az éjszakai égboltról leszűrődő éktelen zúgást. Csak egy autó száguldott a házak között. A fekete kocsi beleburkolózott az éj védelmező sötétségébe, pont úgy, ahogy a város magára öltötte az éjszaka korom-palástját. A Mercedes orrán hatalmas, krómozott hűtőrács pompázott, a kerekein pedig a hozzá való dísztárcsák. A patinás gyár luxusmodellje méltóságteljesen siklott a macskaköveken. Letisztult formáival, az oldalsó pótkerekeivel, a csillag alakú díszével és az ezüstösen villódzó kilincseivel a jármű, a középkori Hanza-városok kézműves hagyományainak több száz éves örökségeként, maga volt a nemzet, amely létrehozta. Maga volt Németország. Az autó kereszteződésről-kereszteződésre egyre gyorsabban haladt. Nem volt ez kis mutatvány a sofőrtől.
A vezető, az előírásnak megfelelő egyenruhát viselte. Hibát, legyen az egy cérna, vagy egy gyűrődés, még a legvérmesebb kiképzőtiszt se talált volna rajta. Büszke is volt erre, illetve szüksége is volt rá. Habár megjelenésében a germán mondák teuton harcosait idézte, a már-már közhelyszerű szőkeségével és szemének kékességével, vezetési stílusából inkább egy olasz örökifjúnak gondolhatnánk. A vezetési szabályok temperamentumos értelmezése miatt gyakran gyűlt meg a baja feletteseivel, és ezért is gondolta, hogy az a legkevesebb, ha ruháján minden makulátlan. Ahogy egyik kanyart a másik után vette, úgy kezdtek a hátán lassan lecsordogálni a kövér izzadságcseppek, és úgy kezdett a hónalja alatt is ingjének állaga egyre jobban különbözni az előírásostól. Nem látott az útból semmit. A légiriadó miatt a fényszórókat nem használhatta. Eszébe is ötlött a múlt hét, amikor a Minisztérium szerelőműhelyében járt. Az álomautóval a garázsba begurulva, mint egy benzinkúton, úgy végeztette el a szokásos olajcserét meg üzemanyagtöltést. Még meg is kérdezte a műhelyfőnök, az olajos overalljában egy rongyot szorongatva, hogy ne szereljenek-e fel a lámpákra egy-egy fényszűrőt? Mert akkor este is használhatná őket, meg különben is, ez az előírás, meg mégiscsak háború van, vagy mi a fene. Most az is felvillant, hogy mit válaszolt rá:
-Tojok az előírásokra. Még hogy háború!!! Itt??? Különben is időre kell mennem. Nem érek rá ilyesmire. Ahogy elismételte magában, legszívesebben beleverte volna a fejét a kormánykerékbe. Még jobban próbált koncentrálni. Teljesen előrehajolt a szélvédőig, pupillái tágra nyíltak, a kormányt erősen markolta. A járdákon járőröző rendőrök, ha nem lettek volna hozzászokva az efféle látványhoz, azt hihették volna, hogy valami bagoly gubbasztott a kocsi műszerfalán. Ahogy a Mercedes futóműve rázkódott és amint a hengerek szorgosan dolgoztak, néhány háznyira hirtelen óriási, gyomorig hatoló robbanás hallatszott. A sofőr érezte a detonációt a fülében, a mellkasában és minden porcikájában, ahogy a légibomba becsapódott, ettől aztán még több gázt adott. Az út menti parkban, mely fényes nappal talán játszótér lehetett, egy légvédelmi löveg kezdett el fülrepesztő sivítással ugatni a bombázásra válaszul.
A fekete autó lóhalálában távolodott a robbanás és az ágyú közeléből. A kocsiban hátul utazó férfi, az utas, az ablakon keresztül nézett vissza érdeklődve, hogy még lássa, ahogy az ágyú narancssárgás lövedékei villámgyorsan, majd egyre lassabban emelkedtek a magasba. Kisvártatva a rettegett légvédelmi reflektorok is felgyulladtak, szerte a városban. Gigászi hófehér márványoszlopokként meredtek az ég felé, miközben rendszertelenül, részegesen dülöngéltek össze-vissza. A következő pillanatban a fényoszlopok, mintha csak egymásnak dőltek volna, egyetlen egy pontban találkoztak, fent, magasan, a felhők közt. Az egész város egyszeriben egy gigászi fénykatedrális kupolája alatt találta magát. Egyszerre volt a látvány gyönyörű és hátborzongató. A reflektorok és az acélsisakos kezelőik azonban nem az utcán lévők kápráztatatására produkálták ezt a fénycsodát. A kupola csúcsában hamarosan meg is jelent, az, aminek ezt a mutatványt igazából szánták. Az angol bombázó, mely társaival Berlint támadta, nagy fekete hasával, széles szárnyaival és a négy dübörgő motorjával, mint valami géppuskákkal teleaggatott sündisznó-bálna, úgy úszott be, a fénykupola közepébe. Az autóból az utas döbbenten ámult. Odafent, több ezer méter magasan, az angol legénység, talán egy pipázó lord fia, néhány londoni ex-munkás meg egy erős akcentusú ausztrál kétségbeesetten küzdöttek, hogy kivezessék a lomha gépet a fényoszlopok halálos öleléséből. Elkeseredetten harcoltak egy maréknyi sötétségért, egy kósza felhőért, hogy egérutat nyerjenek, de sehogy se tudtak kimanőverezni az éjszakába. Az életbe. Kiéhezett vadászkopókként, a reflektorok erősen szorították a prédájukat. Aztán a vadász is megérkezett a puskájával. Egy, kettő, majd három és még rengeteg villanás a horizonton, ahogyan elsütötték az ágyúkat. Majd a felfele szálló narancsos lövedékek következtek. A következőben pedig mindennek vége lett. Az angol gép, legénységével együtt, lángoló meteorként, milliónyi darabra, atomjaira robbanva zuhant a városra. A fénycsóvák szétugrottak és tovább játszották égi balettjüket, újabb áldozat után kutatva.
A Mercedesben az utas még percekig bámulta az eget némán. A lehúzott ablakon keresztül friss fuvallat csapott be. Hallotta, amint a fák lombjai hullámoztak a szélben. A sofőr, elől, egyre izgatottabb lett. -Pont most, légiriadó alatt kell furikázni. Mikor hullnak a bombák, meg az angol repülők.-rágódott magában. A hátul ülő férfi az aktatáskáját szorongatta. Ő is ideges volt. De egészen másért, mint a vezető. Nemrég csörgött a telefon a lakásában. A főnöke beszélt. Hogy menjen be a központba. Éjnek-éjagyán. Azonnal. Még kocsit is küld. És hozza az előadás anyagát is. Azt az előadást, amit holnap reggel kellett volna megtartani. Ránézett az órájára. Még csak éjjel tizenegy volt. Megtanulta már, hogy jobb nem kérdezősködni, csak zokszó nélkül teljesíteni a parancsot. Bármi is legyen az. Most újra kitekintett az ablakon. Gondolatai távol, a komor felhők között jártak már. Minél távolabb a munkától: -Nem lehetnek olyan sokan. Legfeljebb egy tucat angol tévedhetett csak ide. Elvétve, szinte csak vaktában hullik le egy-egy bomba. Csak ennyire futja a szerencsétleneknek. Most újra végigtapogatta a táskáját. Felismerte a dokumentumokat. Még így sötétben is. Pusztán tapintásról. Sokat dolgozott velük.
A temperamentumos sofőr szeretett volna már mielőbb túl lenni a fuvaron. Most, hogy először találkozott a harc és a háború lagymatag előszelével, most mikor már nem pusztán csak az álom Mercedes-szel kellett a titkárnőket szédíteni a Willheim-strassén, egyre jobban elhatalmasodott rajta a rettegés. Felszakított macskakövek mögött fekete lyukakként megbúvó bombakráterek, kivilágítatlanul parkoló teherautók és borzalmas frontális ütközések képei lebegtek előtte. Pedig rosszabbul is járhatott volna, figyelmeztette magát. Hisz tapasztalt sofőrként nem a fejeseket kellene furikáznia, hanem már rég egy harckocsit vezetve kellett volna az angolokat üldöznie Franciaországban. Ahogy a legtöbb cimborája. És ahogyan a legtöbben már nem fogják tenni. Mert elevenen szétégtek az acélkoporsókban, vagy mert örökre megnyomorodtak Sedan-nál vagy Donquerqe síkságain. Mindenesetre már nem voltak messze. Felismerte még a sötétben is a Légügyi Minisztérium kerítésén trónoló hatalmas kő sasokat. A hátul ülő utas is látta a madarakat. Meg is jegyezte magában, hogy milyen ormótlanul elnagyoltak és egyszerűen milyen furák voltak. Eddig még sosem tűnt fel neki. Elmélkedését egy óriási rántás szakította félbe, ahogy a vezető bevette a kanyart, amiben a kocsi majdnem az oldalára borult, és minden és mindenki táskástól, kalapostól az autó jobbja felé dőlt. Még felocsúdni se volt idő, mert a Mercedes hatalmas fékcsikorgással megállt egy épület előtt, melyen Kancellária felirat díszlett, hátsó kerekei majdnem a levegőbe emelkedtek. A meghökkent őrök épp, hogy el tudtak ugrani a fekete paripa módjára tajtékzó autó elől. Az utas majdnem előreesett. Szúrós tekintettel nézett bele a visszapillantó-tükörbe. A sofőr alázatosan biccentett.
Fekete egyenruhás alak, fénylő csizmában lépett az érdesen berregő motorú kocsihoz. Benézett az ablakon, ahol a vezető még mindig remegett az úton átélt izgalmaktól. Aztán megszólalt.
-Hova lesz a menet ilyen sürgősen?- hangjában nyoma se volt a neheztelésnek, hogy az imént majdnem elgázolták.
-Ide be, ha beengedsz, de ha lehet még ma. Az angolok egész végig a nyomunkban voltak. válaszolta a sofőr kissé pimaszul és az égre mutatott.
-Nem vagy te egy kicsit ijedős, cimbora? Alig egy tucat gép tévedt csak ide. Túrók ezek az angolok. Na add ide a papírokat! A sofőr kinyújtotta őket a Mercedes ablakán . Az őr most a hátul ülő férfi mellé lépett. Lehajolt, és benézett. Zseblámpájával a 26 éves SS egyenruhás tiszt arcába világított.
-Hans Krüger százados? kérdezte.
- Igen. válaszolta az utas röviden mire az őr kötelességtudóan összecsapta a bokáját és tisztelgett. Kurta legyintéssel intett a sofőrnek, hogy behajthat. A krómozott hűtőrácsú kocsi lassan és komótosan begurult a kapun át az udvarra. A márvánnyal burkolt épület előtt egy fekete díszegyenruhás katona, a testőrség tagja fogadta a századost:
-Üdvözlöm uram! Kérem, kövessen!- Hans nem válaszolt, csak biccentett. A barna bőr táskáját markolva lépdesett az adjutáns mögött, mikor is egy fehér hópehely szállingózott le, több száz, ezer társával együtt, egyenesen a csillagok közül. Zavartan bámulta a pelyhet, nem tudta mire vélni, így augusztus végefelé. A középiskolás fizika leckék emlékeinek halvány foszlányai között kutatva próbált magyarázatot találni, mígnem a pehely, vagyis ami először annak látszott, egészen közel nem ért a földhöz. Pont a lába előtt akadt meg a durva aszfalton. Lehajolt érte és amint felvette, jót mosolygott. A tenyérnyi méretű papírlapra, amit most már a kezében tartott, nagy fekete betűkkel ezt írták: Addig lesz háború, amíg Hitler is lesz , A Hitler kezdte háború folytatódik. A tisztiszolga, látva a százados csodálkozását, szükségét érezte megmagyarázni az eseményt, mintha az csak az ő hibájából történt volna:
- Az angolok egész éjjel szórják ezeket a röplapokat a bombázókról -ecsetelte a tényeket aprólékosan, vékony hangján- alig bírjuk őket összeszedni.
Hans precízen összehajtotta a lapot, és elrakta a belső zsebébe. Egy kis emlék gyanánt, gondolta. Az épületbe érve, hivalkodóan túldíszített és a jegyrendszer közepette groteszknek tűnő pazarsággal berendezett termeken és folyosókon vágtattak keresztül. A vastag szőnyegektől kezdve, melyek az ember csupasz lábát hívogatták beléjük süppedni, a díszes székeken, asztalokon, szekrényeken át, a terebélyes függönyökig, szobrokig és festményekig, melyek minden egyes darabját végtelen műgonddal és aprólékossággal választottak ki, vagy esetleg terveztek meg, minden a ház, a palota lakójának, és az uradalmának örökkévalóságát hivatott hirdetni. A mindenhatóságát és legyőzhetetlenségét, hogy minden látogató, amint végigmegy a szentélyen, kellő révületbe kerüljön, mire a vezér elé ér, kinek dolgozószobája előtt a halálfejes pretoriánus őrsége posztolt haptákba vágva, és kinek ajtaja felett kőbe faragott címerben díszlett monogramjának két betűje H.A. Talán egy ókori király vagy inkább csak egy fáraó hatalma volt az itt sugalltakhoz fogható. Mindenesetre Hans most az aggodalmaiba temetkezett, teljesen leperegett róla a pompás díszletek igéző hipnózisa. Amint közeledtek, egyre inkább izgult, attól, ami majd odabent várhat rá. Szerelmeseket megszégyenítő módon émelygett a gyomra és vert sebesen a szíve. Az egyetemi vizsgák jutottak az eszébe. Ott érzett utoljára hasonlót. És lám, azokat is, minden egyiket rendben túlélte. Szóval csak hidegvér, noszogatta magát. Rövidesen egy kisebb helyiségbe értek.
-Uram, legyen szíves itt várni! A tábornok úr hamarosan megérkezik.- hadarta el a katona, s azzal el is tűnt nesztelenül egy ajtó mögött. A százados körbenézett. Nagy, termetes bútorok terpeszkedtek a szobában, a fényesre csiszolt parkettán. A falon egy festményt látott, de azon kívül, hogy szép, semmit se tudott róla megállapítani, lévén, hogy nem nagyon értett hozzá. Bár ebből sosem csinált titkot. Egyszerűen kimaradt a festészet, no meg a zene az életéből. Mindig is tervezte, hogy egyszer szakít rájuk időt, és rendbe teszi a dolgot, de sehogy se akadt rá alkalma a sok munka mellett. Majd egyszer biztosan, hisz még nagyon fiatal, ideje lesz még bőven. Az ablak előtt vastag függöny viaskodott a lámpafénnyel, hogy a szobán belül tartsa a világosságot, és egy leheletnyi se szűrődhessen ki belőle a sötétbe. Kintről még mindig lehetett hallani a légelhárító ágyúk dörmögését. Az idő lassan telt. A százados képtelen volt egy helyben ücsörögni. Nyugtatásként fel-alá, majd pedig körbe-körbejárkált az irodában. A lámpa vakító burája alatt egy légy kezdett vad piruettbe. A koppanások, amint neki-nekiment a lámpának, ritmusosan megtörték a szoba monoton csendjét. Hans az íróasztalon fekvő újságokat kezdte el lapozgatni. Csak a címekből szemezgetett. Nem lett volna türelme egy egész cikket végigolvasni. Bombázóink szakadatlanul döngetik a Brit-szigeteket olvasta az egyikben. Meg azt is, hogy Repülőterek szétbombázva, kikötők lángtengerben. Német bombázások éjjel-nappal. Mire végigfutotta a lapokat, már a légy is fáradtan pihent a sok repdeséstől a függönyön. A tiszt észrevett egy tükröt a falon, cirádás arany keretbe foglalva. Az előtt állva igazgatta a fekete egyenruháját, mikor egy alak, hangtalanul, megjelent a szobában.
Egy békebeli világban, talán azt mondták volna rá, hogy afféle tisztességes családfő, aki már a nyugdíjhoz közelít, s kinek haja a ráncokkal barázdált, a tisztességes munkától megfáradt arc koronájaként már kezd őszbe fordulni. Most azonban ízig-vérig katonának tűnt, aki tábornoki rangjánál fogva élet és halál, boldogság és reménytelenség ura. Egy pillanatig némán meredtek egymásra, pont úgy, ahogy két bokszoló méregeti egymást a ringben. A fiatalabbik szemében a tanítványok lelkes odaadása, míg az öregebb tekintetében a tanár büszkesége és megelégedettsége szikrázott.
-Rendben ideértél?
-Igen tábornok úr, bár egy kicsit
-Egy kicsit izgalmas volt az utad, nemde? Az angolok már itt vannak a nyakunkon.- próbálta az idősebb viccelődéssel oldani a százados feszültségét.
-Az igazat megvallva, uram, a tommy-k, meg a bombáik még csak hagyján Ugyanis a sofőröm jóval nagyobb veszélyforrás volt rám nézve, mint az egész angol királyi légierő.- ezen aztán mindketten elmosolyodtak.
-Remélem tudod, hogy miért kérettelek ide?! A nagyfőnökök mind odabent vannak, már csak rád várnak. Bemegyünk, tájékoztatod őket a tervezetről, ha kérdeznek, válaszolsz, és ennyi. Tiszta ügy. Menni fog?
-Azt hiszem, talán igen, uram válaszolt Hans szerényen.
-Remek!- a tábornok örült, hogy mint mindig, most sem kellett csalódnia. Azzal határozott léptekkel elindultak. Egy csúszós márványpadlójú termen átkorcsolyázva, megérkeztek a dolgozószoba elé. A masszív fa ajtó villámgyorsan feltárult, és Hans-nak még csak felocsúdni se volt ideje, máris bent voltak. Hátuk mögött baljós csattanással csapódott be az ajtó. Egy alakot pillantottak meg, amint az íróasztalánál ült. A nagy ódon asztalt és használóját csak egy apró olvasólámpa világította meg, sejtelmes félhomályba borítva a szobát. Az illető mintha írt volna valamit. De talán mégse. Egy szétszedett pisztoly is hevert előtte. Talán azzal bíbelődött. Látszólag ügyet sem vetett az imént bejöttekre. Elmélyülten a revolver fölé görnyedt. Hátul felnyírt fekete haja, úszósapkaként feszült a fején. Tekintete a távolba meredt. Mégse. Mintha pont ellenkezőleg, egyenesen a távolból, az univerzum mélyéről sugárzott volna feléjük ez a metszően hideg, kék szempár.
-Hmm! Jó estét uram!- szólalt meg a tábornok
-Jó estét!- követte megilletődötten és bátortalanul főnöke példáját Hans. Ahogy kimondta, már tudta is, hogy mekkora illetlenséget csinált. A szokásos karlendítéssel kellet volna köszönnie, de valahogy, talán pont az izgalom miatt, teljesen megfeledkezett magáról. A bajuszos alak szerencsére mit sem törődött vele.
-Elhozták a jelentést?- kérdezte kurtán.
-Természetesen Mein Führer, ahogy parancsolta!- válaszolt Scholten tábornok- Holnap kívánjuk az illetékes elöljárókat is tájékoztatni a tervezetről. Engedje meg, hogy bemutassam Hans Krüger századost, az osztályomról! Ő fogja ismertetni a részleteket!
A bajuszos röviden biccentett Hans felé. A százados viszonozta a biccentést. Ismételten az izgalomtól és a megilletődöttségtől, egy árva szó se jött ki a száján. Érezte, hogy egyre távolabb kerül attól, hogy jó benyomást tegyen az illetőre. De görcsös megfelelni akarásában sorra halmozta a hibákat. Bár, mitagadás, a bajuszos hűvös modora egyáltalán nem volt ínyére. Sőt, meglehetősen nagyot csalódott. A filmhíradókban egészen másmilyennek tűnt. Nem is beszélve a nyári nagy beszédéről a Sportpalotában. Hans jól emlékezett arra az estére. Több tízezren hallgatták a szónoklatot Párizs eleste után. Mindenki az ő szavain csüngött. Erre most Még csak rájuk se hederített. Kelletlenül és egy kicsit bátortalanul követte a metszően kékszemű bajuszost egészen egy ódon térképasztalig. Díszes mintáival és vaskos lábaival a bútordarab talán már Első Vilmos idején is világrengető tanácskozások központi szereplője lehetett. Most a három férfi körbeállta, talán pont úgy, mint ahogy száz évvel ezelőtt Bismarc és a császár hajolt föléje, miközben Hans egy jókora térképet terített szét az asztallapon. Vendéglátójuk kérdőn és némán meredt rá, jegesen metsző tekintete pedig penge módjára próbált Hans szemébe fúródni. A százados zavarában letekintett a térképre. Néha-néha felsandítva, ahogy egy bolti tolvaj kémleli az eladókat, vagy, mint puskázó diák a tanárt, úgy kezdett hozzá:
-Hmm, nos uram, tavaly ősszel, mikor is a Nyolcadik hadsereg elfoglalta Varsót, a hírszerző részleg egy titkos lengyel irattárra bukkant. Az irodisták természetesen már hozzáláttak az akták megsemmisítéséhez. Az épület udvarára hordták ki az anyagot, hogy aztán felgyújthassák az egészet. De szerencsére egy motoros szakaszunk idejében talált rá a helyszínre. Heves tűzharc után, amiben több magas rangú lengyel tisztviselő is meghalt, sikerült biztosítani az épületet. A több tonnányi irat valóságos főnyeremény volt uram! A lengyel kormány legféltettebb titkai kerültek a kezünkbe. De a sok kincs között ráakadtunk egy igazi gyöngyszemre, a Madagaszkár-tervre!- beszélt Hans, hosszan elnyújtva az utolsó szót, külön nyomatékot adva neki. A bajszos nagyfőnök érdeklődve méregette.
-Szóval a lengyelek a harmincas években szerettek volna megszabadulni a teljes zsidó lakosságuktól, méghozzá úgy, hogy a baráti Franciaország gyarmatára, Madagaszkárra száműzték volna őket. Több kormánybizottság is utazott a szigetre, de végül hosszas huzavona után félretették a deportálásokat. Ők úgy gondolták, hogy a sziget nem bírna eltartani több millió betelepítetett és pénzük sem igen lett volna a lebonyolításra
-A jelenlegi helyzetben viszont, Mein Führer, érdemes leporolnunk a lengyelek elfeledett akciótervét. Hisz a gyarmat a velünk szövetséges Vichy kormány fennhatósága alatt van. Tehát elvben lehetséges a kivitelezés, hogy az összes zsidót eltávolítsuk Európából
-Uram ez egy igen hatékony és tiszta megoldás volna a problémára -szólt közbe most Jürgen Scholten tábornok, kis támogatást adva beosztottjának. A bajuszos némán meredt a térképre, amelyen Afrika partjaitól nem messze, az Indiai-óceán hűs hullámaitól nyaldosva, békésen terült el a mit sem sejtő sziget.
-És hogyan kívánják odavinni őket?- fúródott bele a csöndbe az alak kérdése
-Hajón terveztük a szállítást. Ez a legolcsóbb uram. Európán belül pedig vasúton a nagy kikötőkig. -hangzott a válasz Hans-tól.
-És honnan lesz minderre pénz, százados?- érkezett az újabb feladvány.
-Nos, úgy mint eddig. A zsidóknak letétbe kell helyezniük a vagyonukat az SS-nél. Ennek fejében távozhatnak majd. A szegényebbek költségeit is bőven fedezi ez. Illetve még a gazdag amerikai zsidó alapítványokra is biztosan számíthatunk
-Maga szerint az angolok majd ölbetett kézzel végignézik az egészet?!- vágott közbe a nagyfőnök, inkább jóindulatúan, mintsem bántóan.
-Igazság szerint uram, az SS Faji és Letelepítési Hivatal hatáskörét meghaladják az ilyen külpolitikai és katonai előrejelzések készítése- A Führer erre elmosolyodott. Hasonló választ várt. A Hans készítette aktát lapozgatva így szólt:
-Százados, amint látom, kiváló munkát végzett és a tervezete minden eshetőséggel számol. A pontos munkájáért elismerés illeti!- hízelgett az alak, Hansot teljesen elbűvölve.- De a megvalósításra jelenleg semmi lehetőséget se látok. a homlokát összeráncolva, gondterhelten folytatta- Anglia nem hajlandó békét kötni! Az invázióra egyre kevesebb az esély, ahogy közeleg az ősz! Először a katonai helyzetet kell rendeznünk! Csak ezután láthatunk hozzá a terveink megvalósításához!- újra elhallgatott, látszólag teljesen elkalandozva. A csendesen pislákoló lámpa, a félhomály és a hosszú árnyékok baljósan telepedtek rá a két vendég gondolataira, amit csak tetézett a nagyfőnök álmatlanságtól véreres, mindent fürkésző és mindenen áthatoló tekintete.
-Amúgy mennyi zsidóval kalkulált százados?- bökte ki hirtelen .
-Mindent összevetve, úgy, négy és fél millió a megszállt területekről és jó másfél millió a többi európai országból.
-És ebbe az orosz zsidók is benne vannak?
-Nem, nem uram. Nincsenek benne.- Hans beleborzongott a kérdésbe.
-Akkor nyugodtan számolja bele azokat is!
-Nem értem uram. Úgy érti, hogy az ottani 8 milliót Sztálin kiadja nekünk?- habogta a százados. Abban a pillanatban, a szoba sötét sarkából nyugtalanító neszt halottak. Hans és a tábornok csak most vették észre, hogy egy férfi ült mindvégig mögöttük, elrejtőzve a hosszú árnyékok közt. Egy fotelben, lábait keresztbe téve várt ott. Kezei, nem túl férfiasan lógtak a karfán. Ahogy felállt és megigazította magán az egyenruháját, mely gallérjáról egy ezüst halálfej bámult riadtan, majd pedig megszólalt, Scholten tábornok azonnal felismerte. Nem örült a találkozásnak. Habár az illető vékony és keskeny állával, apró bajuszával és esetlen fizikumával leginkább egy vidéki tanítóra hasonlított, ő tudta, hogy ez a veszélytelen külsejű mindenre képes.
-A Führer arra kíván célozni százados, - szólt az ártalmatlan küllemű, miközben pisze orrán kör formájú szemüveg trónolt- hogy amint lehetséges, le kell számolnunk a Szovjetúnióval! Éppen ezért, ennek megfelelően dolgozza át a tervezetet!
-Köszönjük százados!- szólt a másik, idősebb bajuszos, miközben már megbabonázva görnyedt egy Oroszország térkép fölött, a végeláthatatlan térségeken kalandozva. Scholten és Hans kissé elkábultan indultak meg kifele, miközben a szemüveges utánuk vetette:
-Jürgen, te maradj még!
A tábornok kényszeredetten fordult vissza a sötét szobába, de még odasúgta Hansnak idegesen:
-Várj meg odakint! Én is mindjárt megyek. Azzal a fiatalember elindult, de még halotta, amint a keskeny állú ezt mondta ingerülten:
- Nem várhatunk a háború végéig a zsidókkal Jürgen! Ezt nektek is meg kell értenetek! Egy sokkal gyorsabb módot - és azzal a vastag ajtók tompa puffanással csukódtak be Hans háta mögött.
Odakint, az előtérben, a százados kényelmetlenül fészkelődött egy szófán. Hogy lekösse magát és a háborgó gondolatait, megpróbált mindent felidézni magában, ami az imént történt. Aprólékosan, minden részletet elraktározott magában. Hisz nem minden nap találkozik az ember a vezérrel. A kezdeti kellemetlen légkört teljesen feledve, a vezér dicséretének sugaraiban sütkérezett. De az a másik férfi Nem kedvelte. Bárhol jelenik is meg, mindig csak bajt kever. Lassan telt az idő. Ahogy egy órán, a falon, a mutató másodpercről-másodperce lépegetett előre, mindegy egyes ugrásával nőtt a feszültég a századosban. A szobából zaj szűrődött ki. Nem lehetett tisztán kivenni, hogy miféle zajok is voltak ezek. Az ajtó előtt álló két díszkatona is zavartan tekintett egymásra. Mert abban mindenki biztos volt, még ha nem is hallották tisztán, hogy odabent kiabálnak. Nyugtalanság vibrált a levegőben. Egy kis idő múlva minden újra csendes lett. Az őrök megint, rezzenéstelen arccal bámultak a végtelenbe. Aztán váratlanul kint termett Scholten tábornok.
-Minden rendben van? Kérdezte Hans. De a tábornok a gondolataiba merült. Csurom víz volt. Megviseltnek tűnt. Odabent biztosan heves vita lehetett. A fiatalabbik most megismételte a kérdést.
-Uram, jól van?- kérdőn nézett a másikra. Amaz mintha kómából ébredne. Szeme zavartnak tűnt.
-Mi?- a kérdés lassan eljutott a tudatáig Igen. Igen jól vagyok.- szólta. Ahogyan elhagyták az épületet, a tábornok a zsebében kezdett kotorászni. Elővett egy ezüst cigarettatartót. Remegő kézzel vette a szájába a cigarettát. A zsebéből most előkerült egy doboz gyufa is. Próbálta meggyújtani de a gyufát idegességében eltörte. Aztán még egyszer.
-Uram, megengedi? kérdezte Hans a főnöktől és tüzet adott neki. Jürgen Scholten mohón beleszippantott. Mintha maga az életerő lenne abban a szálban. Keze még mindig reszketett. Egyre nagyobbakat szívott. Szinte mániákusként. Maga elé meredt és úgy haladtak. Bármi is történt odabent, nagyon felizgathatta.- gondolta magában Hans. Még sose látta ilyennek a főnökét.
Lassan kiértek az udvarra. A kocsi már ott várta őket a pimasz sofőrrel. A két férfi némán ballagott egymás mellett. Hansnak egyfolytában a benti dolgok jártak a fejében. Már nem bírta tovább. Kibökte a kérdést.
-Főnök, mi történt?- várta a választ. A tábornok nagyot szippantott, aztán fújt. Izgatottan beszélt.
-Azok ott fent mind megőrültek! Elment az eszük! Jobb, ha nem tudsz róla!- szavait alig lehetett kivenni. Olyan gyorsan beszélt izgalmában. Menjünk innét minél hamarabb!- Azzal elpöckölte a még parázsló cigarettáját.

folyt.köv.

hirdetés