hirdetés

: Én és Ő

Az értelmemre bunkósbottal csapott le a hajnali félelem. Hajnalban, amikor megáll az idő, visszájára fordul minden, a múlt királyai kacsintanak reám, s mellém ülnek bárgyúságokat beszélve. Ősi pompák romjai énekelnek a gyűlölet báltermeiben.
Ah, kit is gyűlöljek? - gondolkoznak a táncosok az idő keringőjére forogva örök körforgásban De önálló létre kel a nyolcadik, a kéretlen potyautas, csillagzáport hint szerteszét marka és elmossa őket mind.
Elmossa az egész történelmet, a vérrel írt jogainkat, az elgőzölgött kommunistákat és zsidókat, a hitet, a vallást, a tömegesen haldokló arabokat tömegsírjaikkal együtt. Az amerikai elnök és az éppen éhen-haló millió fekete kiskölyök soha nem is létezett.
Csak Én és a Félelem. Szemtől szembe. Csak egy szó, de a szó mögött ott van milliók rettegése, s mintha bennem egyesült volna egységes Egésszé, mit szó el nem mondhat, s betű meg nem festhet. Alakja Picasso fantáziáját megszégyenítve változik, szétfolyik és porrá omlik, ahogy hozzáérek, s közben röhög. Medvetánc, medvetánc, s ki tudja ki a medve és ki a lánc és ki a láncos gazda? Ő és Én, Ő és Én, láncunk Prométheusz láncait megszégyenítően erős és örök és Ő pörög, pörög velem, míg a földre zuhanok ájultan, s közben felülről nézem ájulásba menekülő testemet - fölülről a képernyő mögül. Szikrák a képernyőből. Szikrákból rakott töviskoszorú jár az elmeosztályon, elektromos feledéssel behintve. De még az sem lett jussom, hát emlékezem most és mindörökké.
Fogorvos, fogorvos kopog a fejemben- üres vödör - nem értem, nem értem. Elibém ugrik a saját temetésem, ahol végre központban vagyok, egy ideig, utoljára s először. Arcok hajolnak fölém, ismerem őket valahonnét, torzók, ahogy fordítva akarnak nevetni kényszeresen lefelé görbülő szájjal. Saját magam is ott látom közöttük. A másik fél önmagam rettegve próbál olyan torz lenni, mint ők, a szent család és a barátság nevű pokol őrzői.
Semmi sem változott. Szorítja szívemet súlyával, markolja húsomat, tépi gondolataimat ez az őrült nyolcadik utas; a remegés ugyanaz, halálos halálfélelem akár a fogorvos, akár temetésem unalma forog önmaga körül az agyamban.
Meg akarlak ismerni, hatalmassá nőtt hű kutyám örök kísérőm. Nem tetszik netán?! Akkor ölj meg, de tudni akarom, hogy ki vagy!
Mérgezett májam fájdalma remeg akár a horvát tenger, mely szívek ritmusára öngyilkosok sikoltásait hordozza szerte a világnak, élő lények anyjaként, örök szerelmes viharként, őszintén. Egy ember, minden ember- mondja ő - a tenger- a szitává lőtt hableányok otthona. Én is ott vagyok a listán.
Akkor régen, ott a parton, tablettákká tömegévé omlott össze a világom, s mikor üvöltve felébredtem már velem volt a Nagy Ő. Sírtam könyörögtem neki, hogy tűnjön már el, de velem maradt. Az éhség, a reggel se viszi el, csak alakja változik.
"Ön kérem, szorong egy kicsit!"
"Előfordul, mással is megesik"
" Majd elmúlik! Előbb múlsz ki te, mint a lét korlátlan ura, a rettegés, a félelem, a szorongás- nevezd, ahogy akarod, barátom.
Kétszer oldozott csak fel ez az Istennek nevezett börtönőr, először, mikor fejem fölött keringőt lejtettek az vadászbombázok, s hullott belőlük az égi áldás; másodjára, mikor sikerült farkasszemet néznem egy UZI csövével néhány percig. Tíz centiméter, ha volt köztünk.
Akkor végre felszabadultam és mosolyogtam, elmúlt a félelem, a rettegés, a sötétség, a felhő. Kegyetlen egyetlen Isten vagy te vak író, ott fent! Bombák és géppisztolyok közé vágyom, ugye értitek? Kihunyó lélekkel talán életre ébredhetek, felszabadultan, érezve molekuláimat, szeretve és gyűlölve szabadon, minden emberi érzést magamba szíva, ami valaha létezett.
Messze még a reggel, s az ébredés, bár közép európai idő szerint most délután van. Volt. Van?

hirdetés