hirdetés

katha: fáradt utcák

Fáradtak voltak az utcák azon a délutánon.Az ősz lassan kiterjesztette pasztellszárnyait, a fák ágai siratták elhullott leveleik.Csoszogva haladtak a percek, belefásulva az értelmetlen körbe-körbe menetelésbe.Ennek ellenére mindenki rohant, tűsarkon kopogva, szandálban csattogva, tornacipőben surranva. Szatyrok, táskák, zsákok lógtak unottan, vagy dörgölődztek össze neszekkel dobálva a csendet. Buta kölykökre mosolygott a csend és csak bámulta az életet, süket füleit már nem sértette a zsivaj.Kiégve indultam haza, leballagva a sárga gilisztához vezető lépcsőn.Földalatti ... Gyerekként félelemmel kullogtam a föld alá, hogy utazhassak rajta. Most pedig közönnyel haladok felé. Megszokás kérdése minden.Recsegő hangok kíséretében megérkezett a kopott jármű, én pedig felszálltam, birtokba véve az ajtóval szemben lévő állóhelyet.Csöngetett és rándult, siklott, beszélt majd megállt, falva az állomásokat. Csúcsidő ellenére alig néhányan lézengtek a szerelvények gyomrában. Oktogon megálló - recsegte a hang. Az ajtó sziszegve kinyílt, kiköpte a benne lévőket, helyet adva az ülésekre lecsapó felszállóknak.Aztán valami mozdult... egy pillanatra, életre kelt minden, figyelt és várt. Akár egy feszes testű, ragadozót szimatoló zebraDe nem történt semmi. Csak egy alig 150 cm alacsony vagy magas, csak a jó ég tudja eldönteni, hány éves lehet korú hölgy szállt fel egy ormótlan barna bőrszatyorral és két szokatlanul nagy gyöngyházfényű lufival a kezében. Az üres helyeket figyelmen kívül hagyva, megállt velem szemben, és összemosolyogtunk.Az ajtó bezárult, hogy a giliszta csúszhasson következő állomása felé.Lassan a frissen nyírt fű kesernyéje keveredett a levegőbe, befészkelve magát az orromba. Az élénk illat ajándék volt portól vergődő sejtjeimnek. Így utólag visszagondolva eszembe sem jutott, honnan az illat az idegen, mosolygó varázslata volt ez is biztosanNézni kezdtem őt. Először lopva, részleteket csenve belőle, majd ámulattal, nyíltan. Éreztem, nem bánja kíváncsiságom.Engedte kibomlani a képeket, engedte befogadni önmagát.Mivel legalább 10 cm-rel magasabbra nőttem, így a haját néztem meg először. Lángoló, mégis mélyvörös, erős szálú korona ékesítette a fejét. Csodálkozva, majd sajnálattal nyugtáztam, milyen hatalmas mennyiségű és vastagságú haj van feltekerve, és mekkora állandó súlyt kell cipelnie. Akkor még átsiklottam azon az apróságon, hogy több méternyi volt kontyba zsúfolva.Döbbenten érzékeltem, hogy mindkét oldalon, zizegő hangot hallatva mozogni kezd a hajszálrengeteg... Lassan szürke bőr kezdett kibújni a szálak közül, lassú de egyenletes tempóban nőve. A füle. Mesekönyvekből ismert, hegyes testrészekre bámultam, apró szőrszálakat fedezve fel rajta. Elképedt a csend. Még ő is csak nagyon ritkán volt tanúja hasonló jelenségeknek. Hát még én!Kapkodva szedtem a levegőt, gyomromban a pánik rázendített fals citerajátékára, a lábaim kőoszlopokká nehezülve gátolták a fellángoló menekülési vágyamDe a kíváncsiság gyötrőn elhatalmasodott felettem, szemem tovább siklott a nyugodtan álldogáló utason.Arcán fénytelen bőre áttetsző szürkében feszült, mire árokmély barázdákat harapdált unalmában az idő. A részletek lassan kibontakoztak átalakulásuk öleléséből.Az apró barna hölgyszemek kerekedni kezdtek, míg jóformán két malomkőnyi üreg nézett rám. Borostyánkövek ragyogtak benne. Fénye elvarázsolt, ellopva a félelem utolsó szikráit is. Fitos kis orra gyors tempóban kampós bottá alakult, méretes orrlyukakon át habzsolva a levegőt.Formás, húsos szája elvékonyodva mosolygott, fogai párosával üldögéltek.Tömzsi, vaskos nyak tartotta a kicsit ovális fejet.Ittam a látványt, megrészegültem falva a részleteket.Nevetve nyugtáztam a felismerést - moha kabátkát visel, melyen még a lassan elszáradó virágok szirmait is felfedeztem. Innen hát az illat.Kezei pálcikavékony ujjakban végződtek, körmei fényesen ragyogtak a szürke bőrön.Lenéztem, bátran, nyíltan mustráltam csodálatom tárgyát.Meg sem lepett a felismerés, hogy mélyszürke fűzfakéreg harisnyát visel, és lábfejét, gyerekkoromból jól ismert banyacipőbe bújtatta, annak is a fekete, nagyon hegyes orrú, nagyon vékony sarkú fajtájába.Kezeiből a lufik régen eltűntek, gyöngyház álom font körbe minket. Így nem vehetnek észre. Nyugtatott meg a semmiből szakajtott gondolat.Hirtelen nesz bújt a fülembe, vékonyka lába mellett a régimódi bőrszatyor mocorogott.Az eddig mozdulatlan, elhanyagolt táska üstté változott. Súlyos, aranyröggel teli pakolt ólomüstté. Kopott felületén cirkalmas betűkkel egy név állt. Csak egy. A gazdájáé.Ki vagy Te? - motyogtam a szavakat.Mosolyogva biccentett, bennem pedig nagyon mélyen, valahol legbelül egy elfeledett barát neve koppant halkan. Morthilla.Ahogy felfogtam a nevet, megállt minden, úgy mint ott abban a pillanatban. Megfeszült a csend.Élesen sikoltott az elhasznált csengő hangja, szólt a hang, a beszállást kérjük befejezni, záródnak az ajtók.Deák tér - hasított belém. Az ajtóhoz rohantam és az egyre fogyó résen át kipréseltem magam.Sziszegve tűnt el a sárga giliszta. Álltam perceken keresztül a peronon, az emberek elfogytak körülöttem, a hideg levegő az arcomra tapadt, így kényszerítve vissza a valóságba. Elindultam felfelé a fény zajába, újra élni. Újra csoszogott, kopogott, kattogott, surrant, sípolt és dudált az utca, és csak azt éreztem, hogy mindenütt végtelen fáradtság honol.

hirdetés