maniakus: Februárnégy

Megjött a tél, mint ahogy Hrabal ment ki a macskáihoz télen busszal, behívta őket a házba, leült a háromlábú székre és gyönyörködött bennük. Persze nem így jött meg a tél, de Hrabal tele az gyönyörű, ahogy gyermeki izgalommal ült a buszon. Hrabal tele van. Ahogy a fák között (tájleírás), arról semmi más nem jut eszembe, mint amikor a macskák táncoltak neki, két lábra állva üdvözölték és ha tudták volna, hogy kit üdvözölnek, akkor nagyobb tisztelettel teszik. Odabent a házban olvadt ki szívükből a szeretet és a szemükben csillogott a hála. Az ő (Ő) szemében pedig a könnyek.

Megjött a tél, ideje volt. Mit ne mondjak, volt ideje megjönni. Szakad szakadatlan, befedi a (tájleírás), a terménynek jó lesz. Kilencvenegyben a szenilis nagyapám elindult beszolgáltatni, de kinek, papa, kinek? kérdezték tőle és ő kifordult a sarkon, jégkásába benyomott hüvelykujjhoz hasonlatos pusztítást végzett a múltján.

Akkoriban kemény telek voltak. Befagyott a seggünk lika. Meg nekünk befellegzett, meg az egyik falu elindult az egyik irányból, a másik a másikból és dobáltuk a havat, mert nem volt hókotrás errefelé. Középen találkoztunk, volt ott nagy öröm. Így ismertem meg a feleségem, egy stampedli (ha a stampedli kupicát jelent) pálinkát öntött a poharamba, koccintottunk, csodáltam a szépségét, hogy lefagytak az ujjai, vörös volt az orra, pilláira fagyott az időjárás (hogy rebegtette!) és tavasszal bálba mentünk. Így kezdődött.

Megjött a tél, a párttitkárnőm szerint (rúzsa ragad a bajuszába, ó, te kis huncut, simítottam végig az állát. Bökött.) idén kemény tél lesz és az asztalra feküdt, hogy bemutathassam milyen kemény tél. Készülj a hosszú télre kedvesem, mondtam neki, térdig érő tél lesz, tél, kell neked a telem, satöbbi.

Itt a tél, a kemény hidegben deresedik az ablakon a napsütés. A váróban a mellettem ülő asszony homlokán felpolcolt évgyűrűk, gyűrűsujján az olcsó esküvő zöldje kopik. Egy úr belép, mit sem törődve az egyenjogúsággal, szól: <> Olyan színpadias a mondat, hogy eláll (elalél) tőle a lélegzet. Valójában senki nem szól, na, de Csehov HOGY élvezné. Csehov bejön az állomásra: Uraim, én… Így.

Nagyapám bejött a télből a nyárba, a sparhelt melegébe. Öreg volt már, bolond és kérdezte: Kérem, kiknek a gyermeki Önök? Az arcunkra fagyott a mosoly. (sparhelt, satöbbi)