hirdetés

cyberina: Félelem - 1. rész

Hazafele igyekezett, az őszi szél lökésszerűen fújt, időnként felkavarva az utcán fekvő faleveleket. A hideg hirtelen jött a hónapokon át tartó forróság után. Átmenet nélkül érkezett a borzongató hűvös szél, és ő ennek örült. Örült, mert szerette a hideget, a hűvöset, szerette az őszt, mert szépek voltak a színei, a várost szürkére festették az szomorú esőt hozó, mindent eltakaró felhők, a levegő estére csípős lett, el lehetett végre bújni a hosszú nyakú pulóverekben. Az emberek sietősebben mentek az utcán, senki sem akart már sétálni, leállni, beszélgetni. A város hamarabb kiüresedett esténként, több tér lett, nagyobb nyugalom, béke. Az autók is gyorsan húztak el mellette, szinte meg sem hallotta őket.

Ahogy hazafelé sétált, mert ő ilyenkor szeretett igazán sétálni, egyedül, éjszaka, az üres utcán, a hidegben amikor már borzongott, de még nem akart kesztyűt húzni, és amikor csak csizmája kopogását hallotta a járdán. Nem sietett, nem, lassan, biztosan ment, élvezte a hideg éjszakát. Útközben egy gyrost evett, azoknak az időknek az emlékére, amikor hajnalban ment haza egész éjszakán át tartó tivornyázás után. Az az idő már elmúlt. Most is szerette az emberek társaságát, a zenét, az üvöltő zenét, amitől már alig lehet beszélgetni, pedig pont ilyenkor hangzottak el mindig a legőrültebb témák. Szeretett inni, sokat, finomat, cigarettázni addig, míg már szinte önpúsztító szokássá vált és a másnap reggel kegyetlenül kapart a torkát. Szerette a másnaposságot, mert úgy érezte történt valami, jól érezte magát, ünnepelte az életet, hát istenem egy kicsit túl jól sikerült az ünneplés, de az élet már csak ilyen, megérdemli.

Hirtelen furcsa érzés hatalmába került. Ahogy elhaladt az egyik kapu előtt, a mozgásérzékelő hatására felkapcsolt egy lámpa. Ettól mindig összerezzent egy kicsit, de most nem ez volt félelmének oka. Pár lépéssel később, ahogy a járdán mozgó árnyékokat nézte, úgy látta, mintha valaki szorosan mögötte járna. Ösztönösen megfordult és félreugrott összeszorult gyomorral, mert lépteket nem hallott, de a mozgást határozottan érzékelte.

Ritkán félt, amikor egyedül járt az utcán a sötétben, de néha jött egy pillanat, amikor szinte páni rettegés fogta el. Nem tudta miért, nem is tudott mit csinálni, csak szeretett volna minél hamarabb hazaérni. Pedig az este jól sikerült, panaszra nem volt ok. Megnézhette a legújabb filmet kedvenc hongkongi színészeivel, majd azt követően találkozott néhány ismerősével és egy Martini és fél doboz cigaretta kíséretben megvitatták a filmeket, a fizikaórákat, a halált, a szerelmet, a munkát, a hétköznapokat. Jó érzéssel indult hazafele, mert belefáradt már az efféle estékbe, az a pár óra a klubban elég volt. Már azt hitte jóra fordul minden, jön még egy esély, újra lehet kezdeni valamit, vagy folytatni és most valóban megállíthatja a körforgást, a körben topogást, az értelmetlen történéseket, amiket nem tudott hova tenni, és amik elől csak menekülni tudott. Ahogy most menekült az árnyak elől, néha hátra-hátrafodulva, mint abban a tengeralattjárós filmben, ahol az orosz kapitány „bolond iván“ módjára fordította hajója orrát hol jobbra hol balra, hogy lássa követi-e az ellenség.

Amennyire jól sikerült az estélye, annál gyorsabban elmúlt ez az érzése. Lépteit gyorsabbra vette, a gyrost eldobta, hogy ha kell, szabadon tudjon elfutni a veszélyt elől. Kulcsát idegesen kereste meg apró táskájában, mely női táska mivoltából fakadóan alaposan elnyelte a rábízott tárgyakat. És a régi ösztönök ismét előjöttek. Kulcsomóját jobb kezében szorította úgy, hogy az egyik kulcs kiálljon mutató- és középsőujja között, mint egy fegyver, amivel kárt tehet támadójában. Aki sose jött, és most sem. Sietős léptekkel érte el a kaput, gyorsan kinyitotta azt, felsietett a lépcsőn, újabb három zár, és bent volt. Biztonságban.

hirdetés