hirdetés

bodlerné: Fénytörés

 Visszafojtott könnyeid üvegszilánkként buknak elő szádból.
Hasítanak.

Szemeid alá lilát pingált a gond.
Gyomrod, mint cinke begye,
picinke.
Szíved apró kavics.
Lábad tétován keresi a hagyott nyomot,
arcod rángásain fut fel a gondolat.
Kezeid haluszony sutaságával libbennek.

Egyik tenyeredben mohát dédelgetsz,
a másikban éles követ markolsz.
Tenyered puhaságába véres árkot vés a rideg szikladarab,
ujjaid görcsösen karomba szorulnak.

Megízleled a vért.
Sós íze szomjadat oltja a száraz lélek-sivatagban.
Mégis homokot nyelsz.
Fogaid között megcsikordul,
torkod eldugaszolja,
mily jó lenne megszabadulni tőle.

Arcod próbálod a fény felé fordítani,
ám jégdarabok verik szemeid,
forró orcádon megolvadnak,
esőként szántanak barázdát e nyitott könyvön.

Jó lenne elrejtőzni a víz alá,
hallgatni a csend szülte morajlást,
figyelni a lágyan ringatózó hínárt,
erőt meríteni belőle,
majd vízimadárként felröppenni,
egészen a napig.

Ezüst pikkelyedből azonban nem lehet szárny,
így suhansz az árral szemben,
már nem hallod a csöndet,
nem látod a hínár ringását,
csak úszol előre,
vég nélkül,
örökké,
habzsolva az időt,
majd kibukkansz,
arcodra gránitmosolyt erőltet a jelen,
megrázod gyenge-erős vállad,
gerincedet egyenesre húzod,
szemeddel tűröd a nap vakítását,
kezed közben hűs hullámot símít.

És mégis.
Visszafojtott könnyeid üvegszilánkként buknak elő szádból.
Hasítanak.

hirdetés