hirdetés

zakkanok: Galamb verébszárnyakkal

Reggel láttam egy galambot verébszárnyakkal. Akarattal botladozott a lábam előtt, mintha hátráltatni akarna, közben némán bámult, buta viaszszemeiben komor öregasszonnyá sorvadt a korábban viháncoló napfény. Egyébként sem szeretem a galambokat, van valami vészjósló az ostobaságukban.
A verebek ezzel szemben kifejezetten szimpatikusak, ha másért nem, hát azért, mert felvidítanak az ugrabugrálásukkal. Ahogy elképzeltem magam előtt az apró, tollas állatokat, hirtelen bevillant az agyamba egy kép, amit ebéd közben láttam: egy szarka sétálgatott a parkban közönséges mezei virágok között. Emlékszem, arra gondoltam, milyen jó, hogy itt ez a kis zöld sziget a lakótelepen, és két sörízű büffentés között ezt ki is fejtettem a többieknek.
Dörzsölöm a pofám, mintha ezzel megváltoztathatnám a körülöttem lévő világot, vagy kitörölhetném az embereket, akiket hol gyűlölök, hol szeretek. Nem változik semmi, csak én leszek egyre gyűröttebb, és nincs aki kivasaljon.
Kimegyek az utcára, az első utamba eső járókelőnek mélyen belenézek a szemébe, majd kimért udvariassággal megkérem: legyen szíves, mosson ki, teregessen ki, egyengesse el a ráncaimat, várja meg, míg megszáradok, aztán gondosan vasaljon ki, mintha a férje/lánya/neje/nagypapája kedvenc inge lennék. Végül letolnám a gatyámat, és körbe-körbe szaladgálnék a megdöbbent áldozat körül rikoltozva, mint egy éhes sirály. Mondtam már, hogy utálom a galambokat?
Nem tudok elszabadulni a fejemben burjánzó gondolatbokrok töviscsapdájából, amik kedvenc íróim, zenészeim, rendezőim és rajzolóim alkotásaiból nőttek ki, élősködőként rátelepedve minden gondolat- és ötletembrióra itt belül. Nemcsak kívülről tenne jót egy mosás és vasalás, de belülről és rám férne egy kiadós fehérítés, hogy minden csak úgy legyen magától, ne pedig ekhóként és reakcióként pattogjanak a szívtől a szájig, a gyomorból az agyba, ezek az apró, színes gyurmagolyók.
 

hirdetés