hirdetés

donnaquijote: Gejzír

A nyár felgyújtja a vérem, visszahozza az ifjúság veszett szomjúságát, veszett kívánságát, ölelni forrón, eggyé válni, egyesülni. Pedig ez már az ötvenhatodik nyaram. Semmi sem változott, ami lényeges. Megintcsak odaadni vágyom testem-lelkem, legyen égő áldozattá, ha kell. Forró gejzír bennem az életszerelem. Megint együtt élek a kertemmel. Ettől az életem örök visszatéréssé válik, végtelen körforgássá, s hiszem, ez is egy példa csupán, így mozdul az anyagban az örök lélek, így éli életét örömben és fájdalomban.

Mozdulok a mozduló idővel, rátapadtam, mint egy elbűvölt szerelmes a legszebbre, a legjobbra, így évente átélem a születést. No és a halált is. Valamikor januárban a leghidegebb éjszakán, teliholdkor, amikor a jeges fény áthatol élőn és élettelenen, és jégkalapácsának egyetlen ütésével egybekovácsolja a létezőket, megdermedek én is, éppen úgy, ahogy ő, az áldott természet. De dermedtségem csak haláljáték. Csak játszom az elmúlással, futkározunk, megcsiklandozom, hagyom, hogy hozzám érjen, elkaplak, elkapsz, de kiszakítom magam az öleléséből, és máris futok tovább. Megállok a végső peremén, de nem hullok le, vagy talán mégis, a végtelen idő kifejezhetetlenül kicsiny parányában, lehullok, de máris emelkedem, fel, fel a fény és a meleg felé.

Nem mondd, hogy pogány a gondolat! Ez a misztériumjáték reményt ad nekem, és üzen a gondoskodó, megtartó szeretetről, aki nem engedi végleg elveszni a kertet. Pedig dúlják a szelek, a fergeteg ágakat tör, fákat csavar, letépi a gyümölcsöt és megrohasztja, férgek rágják a fákat, és vírusok lepik el a fiatal hajtásokat. Máskor a rekkenő hőség pödri a leveleket, s szikkasztja a rügyeket, halálos szomjúságban lihegnek az élők.

Aztán megérkezik az enyhülés, hull az eső a mennyből, szomjat olt, megtisztít. A kertem újra él, és vele én is élek. Fuldokolva iszom, csukott szemmel, hogy egészen átérezzem, átéljem az égi örömöt, hogy ne hagyjam elveszni egyetlen cseppjét sem. Ne nevezd pogány kísértésnek! Égi életet iszom ilyenkor, s nemcsak a testem, a lelkem is. A lelkem éppúgy szomjazott. S míg kortyolok, minden helyreáll, visszaemlékezem a boldog kertre, ahol még küzdelem nélkül fakadt fel az öröm, és megszületik a hajdani harmónia, amikor a testemnek még nem volt ellensége a lelkem, amikor a lelkemet sohasem szégyenítette meg a testem.

A kertem örök örömöm, és munkálkodásom állandó színhelye. Vele élek, vele halok. Naponta újra kezdem a rendteremtést. Küzdök a gazokkal, a tetvekkel, a lótetűvel, meztelen csigákkal, a vírusokkal, élősködő gombákkal s a többi kártevővel. Magot vetek, amikor itt az ideje, palántázok, dugványokat nevelek, elhervadt virágokat nyesek, hogy újabbak fakasztására bíztassam a növényeimet, s ha csaknem törik az ág a gazdag termés súlya alatt, ritkítok és felkötöm a súlyos gallyakat, kitámasztom, s közben engedem, hogy a vállamra hajoljanak. Gyomlálok és kapálok, öntözök és szüretelek.

Esténként kiülünk a kertbe, ez közös esti imánk - enyém a hívőé, és övé, a hitetlené -, együtt búcsúztatjuk áhitattal a nappalt, s közösen várjuk reménykedve az álomszerző éjszakát, mely már ott tipeg-topog a kiskapu előtt bebocsáttatást remélve, súlyos fejű hortenziák köszöntik hajbókolva. – Jöjj, de ne maradj soká, legfeljebb hajnalig, akkor menj, siess, és vissza ne jöjj késő estelig! Holnap, ilyentájt, kedves vendég leszel újra.

hirdetés