hirdetés

bicaj: GRÓF GYEREK VOLT AZ ISKOLAPAJTÁSOM

Első diákpajtásom egy grófi sarjadék volt, akivel egy darabig együtt jártunk Vácra iskolába. Ő a kereskedelmibe járt, én a piaristákhoz. Úgy emlékszem, hogy gróf Sajó Miklósnak hívták, aki néhány évvel idősebb volt, mint én.
Miklós, akiről azt suttogták, hogy zabigyerek, amit akkor nem is tudtam pontosan, hogy mit jelent, valamilyen gyermekbetegség következtében egy kicsit nagyothalló volt. Miklós szüleit csak arról a fényképről ismertem, amit iskolapajtásom állandóan magával hordott és szívesen mutogatott.
Miklós, mint grófgyerek nagyon kényes volt a grófi származására utaló külsőségekre és a formaságokra. Különösen szerette a vasalt fehér nadrágot, a fehér kesztyűt, amit mindig magánál tartott. A szigorú intézeti körülmények között a grófi szokásokat csak sok áldozat árán lehetett fenntartani. A kollégiumban, ahol együtt laktunk nem sok lehetősége volt például arra, hogy a fehér nadrágját vasalgassa. Miklós azonban e téren nem ismert lehetetlent: sok más hasznos dologgal együtt tőle tanultam meg az ágy lepedője alatti nadrágvasalás módszerét is. A vasalni kívánt nadrágot enyhén be kell nedvesíteni, a vasalásnak megfelelően össze kell hajtani és nagy figyelemmel be kell helyezni a lepedő alá. A vasalásra szánt éjszaka alatt nagyon oda kellett figyelni, hogy ne gyűrődjön össze a nadrág, amit a testünk melege vasal ki.

Egy alkalommal, amikor nem volt kedvünk iskolába menni, a Vác felé menő vonatról egy-két állomással előbb leszálltunk és a mezőkön kóboroltunk, míg találtunk egy füves, bokros területet. Valamilyen rongydarabból labdát csináltunk és kedvenc labdajátékainkat játszottuk. Arra nem emlékszem pontosan, hogyan végződött ez a kis kiruccanás.
Egy másik alkalommal, megint nem volt kedvünk iskolába menni. A napot Miklósék házának padlásán töltöttük, ahol rengeteg színes újság volt, amiből sok érdekes dologról lehetett olvasni. A magunkkal vitt tízórait hamar elfogyasztottuk és szinte már türelmetlenül vártuk, hogy mikor mehetünk haza a kollégiumba, mintha iskolából jönnénk.

***
    
Az iskolakerülést később én egyedül is folytattam, melyek közül nagyon emlékezetes maradt az az eset, amikor Budapesten már legalább 8-10 napja nem mentem be az iskolába, annak ellenére, hogy otthonról természetesen úgy mentem el minden nap, hogy iskolába megyek. A napjaimat az utcákon töltöttem, kirakatokat nézegettem, megnéztem egy-két filmet a moziban, ha éppen sikerült a jegyre elég pénzt szereznem. Olyan mozikba szerettem járni, melyekbe folyamatosan be lehetett ülni, mert így meleg helyen tölthettem az időmet. Egy-egy film után, néha napokig a főhős szerepében tetszelegtem magamnak és azzal próbáltam felmentést találni csavargásomra, hogy úgyis ilyen, vagy olyan főhős leszek, akkor meg minek iskolába járni. Nem emlékszem, hogy komoly okaim lettek volna az iskolakerülésére. Legfeljebb féltem, hogy valami miatt szégyenkeznem kell osztálytársaim előtt.
A hosszú csavargás azonban egyre terhesebb lett a számomra és állandóan azon töprengtem, hogyan tudnám a hosszú hiányzásomat igazolni, hogy ismét rendesen járhassak iskolába. Ekkor történt, hogy mint a mesében a tündér, az utcán egyszer csak mellettem termett a nagytekintélyű és meglehetősen nagy termetű Saskövy Zoltán osztályfőnök úr és halk baráti szavak mellett kézen fogva bevezetett az iskolába. A tanári szobában kérdezgette, hogy miért hiányoztam, de láttam rajta, hogy teljesen tisztában van a helyzetemmel. Nem szidott, nem hibáztatott, egyszerűen csak rendezni akarta a helyzetemet.

***
    
Miklóséknak a falu lankás határában volt egy nagy tanyájuk, gazdasági épületekkel, tehéncsordákkal, mezőgazdasági gépekkel, amit Sajó-tanyának hívtak. A tanyát egy intéző irányította. A falu dombosabb részén a Sajó családnak volt egy szőlőültetvénye és annak a közepében egy szép nagy villaszerű ház, ahol laktak. Ebben a szőlősben tavasszal kiengedték a tyúkokat, ami lehetővé tette, hogy egy vagy két alkalommal tyúkot fogjunk és eladjuk a váci piacon.
Úgy emlékszem, hogy a tyúkokat este kellett megfognunk, mert amikor reggel korán mentünk a vasútállomásra még a tyúkok az ólban voltak és onnan nehéz lett volna észrevétlenül kivinni azokat. Aztán reggel jól el kellett rejtenünk a tyúkokat a ruhánkban vagy iskolás csomagjainkban, úgy kivinni őket az állomásra és vonatra szállni. Ez nagyon veszélyes művelet volt, mert a faluból sokan jártak vonattal dolgozni Vácra és minket természetesen ismertek. Féltünk, hogy megkérdezik, mit viszünk a csomagban. Attól tartottunk, hogy a tyúkok mocorognak, esetleg hangokat adnak. Éppen ezért ezek az utak nagyon izgalmasak voltak. Vácra érkezve még további és talán még nagyobb kockázatok vártak ránk. Az eladandó tyúkokat ki kellett venni a csomagból és közszemlére kellett tenni a piacon, hogy vevőre akadjunk, miközben attól is kellett tartani, hogy valaki ismerős is arra járhat. Arra már nem emlékszem, hogy végül is hogyan adtunk túl a tyúkokon és mire költöttük a pénzt. Nem sokáig kereskedtünk tyúkokkal.
Miklóssal viszonylag rövid ideig barátkoztam, de sok olyan csintalanságot tanultam tőle, amit magamtól valószínűleg nem találtam volna ki. De ezekért inkább hálás voltam, mint hogy nehezteltem volna rá. Azt is el kell ismernem, hogy a sok csintalanság mellett neki köszönhetem életem egyik legfontosabb felismerését is, ami jelentős befolyással volt - és van azóta is - egész életemre.
Egy alkalommal a váci külvárosban igyekeztünk valahová, amikor a göröngyös járdán egy rozsdás szögesdrót csomó hevert, szinte elzárva az utat. Miklós, a grófcsemete, megállt a szögesdrót csomónál, lehúzta a mindig kezén viselt fehér kesztyűjét és elhúzta a drótot messzire a járdától. Döbbenten néztem rá és kérdeztem: mit csinálsz? A válasz nagyon egyszerű volt: "azért tettem arrébb a drótot, hogy nehogy a sötétben megsérüljön valaki". "Te teljesen meg vagy hibbanva! Milyen jót röhögnénk, ha valamelyik srác elvágódik a drótban". A belőlem ösztönösen kibuggyanó vélemény a csavargó suhancok hecckampányának terméke volt. A grófgyerek hosszan és türelmesen elmagyarázta, hogy milyen helytelen és rosszindulatú az én felfogásom és azt ajánlja, hogy változtassam meg nézetemet. Akkor még csak éppen eltöprengtem, hogy így is lehet gondolkodni.
Ez a történet azonban egész életemre megmaradt emlékezetemben. A mai modern kifejezéssel szólva pozitív beállítottságom ezzel a kis történettel kezdődött.

TŰZ A SAJÓ-TANYÁN

Egy nyárvégi délután nagyon erős, furcsa harangozás, rohangálás verte fel a falu csendjét: Tűz van! Ég a Sajó-tanya! Kiabáltak az össze-vissza rohangáló emberek. Vödrökkel, vasvillákkal rohantak az emberek a tanya irányába. Lovas lajtos kocsik és hordóval megrakott falusi kocsik a vágtató lovakkal zörögtek végig az utakon.
Hirtelen az futott át az agyamon, hogy talán az iskolapajtásom is veszélyben van. Megfeledkezve az esetleges veszélyekről, az otthoni feladataimról felkapaszkodtam az egyik kocsi saragjárája és azzal robogtam én is a tanya felé. A számomra ismeretlen falusi bácsi nagy ostorütésekkel ösztökélte még gyorsabb vágtára a futástól már habzó lovakat. A tanyához közeledve egyre több ember rohant az úton, nagy hangon kiabálva egymásnak, hogy mi is történt. A nagy hangzavarból annyit tudtam kivenni, hogy a szalmakazlak égnek, és félő, hogy a magtárak és az istállók is kigyulladnak. "Égnek a szalmakazlak!" hallatszott egyre gyakrabban. A köves útról letérve a tanyához vezető földútra már csak lépésben lehetett haladni, mert a kocsik és a gyalogosok tömege elárasztotta az utat és a mellette lévő földeket. Amikor a tűz látható közelébe értünk felmásztam a kocsin lévő hordó tetejére és onnan láttam a hangya vonulatként kanyargó, rohanó ember tömeget, ahogy haladt a tűz felé, ahol az emberi boly kitágult és tömörebb lett. A kocsis rám kiáltott, hogy "le ne ess te kölyök, mert a nyakadat töröd", de csak hajtott tovább. Később a kocsis egyszer-egyszer megkérdezte, hogy mit látok, aztán a közben melléje felugráló emberek egyikének átadta a gyeplőt és maga is felkapaszkodott a hordóra. Kicsit nézelődött és oda kiáltott a gyeplős embernek " vágjatok keresztül a tarlón a folyóhoz, hogy megtölthessük a hordót vízzel." Ekkor döbbentem rá, hogy a hordó, amivel a tűz felé robogtunk üres volt.
Nagy kitérőnek tűnt nekem, hogy a folyóhoz kell mennie a kocsinak, ezért leugrottam róla és gyalogosan, a többi emberrel együtt futva folytattam az utamat a tűz felé. Az asszonyok sírtak, jajveszékeltek, az Isten segítségét kérték. Ki az állatokat, ki a betakarított takarmányt féltette. A férfiak szitkozódva mondták, hogy agyon kellene ütni az ilyen felelőtlen embereket. Sokak kezében vízzel teli vödörből ki-ki fröccsent egy kis víz. Már határozottan lehetet érezni a tűz szagát és hallani a lángok dörmögését, ropogását. "Erre emberek! Kerüljék meg a kazlakat, és a házakat locsolják!" hallatszott egy erőteljes, de megrémült férfias hang.

Hirtelen kakastoll-kalapos csendőrök jelentek meg a tömegben, rohanás közben szuronyos puskájukkal félre lökve, akik az útjukban álltak. A tömeg arról kezdett beszélni, hogy biztos gyújtogatók voltak. Mire a tűz közelébe értem már csak a teljesen eláztatott szalmahamut láttam, amiben a csendőrök botokkal és ásókkal kapargáltak, állítólag a gyújtogatásra utaló nyomokat keresték. A tömeg még sokáig ott álldogált az elkerített, leégett szalmakazlak körül, de az emberek nagyobb része már elindult vissza a faluba. Én az iskola pajtásomat kutattam az emberek között de, nem láttam, talán oda sem engedték.
    A II. Világháború ideje alatt Miklósék szép villaszerű házát részben az orosz katonák, részben a falu népe teljesen feldúlták. A környéken még folytak a lövöldözések, amikor vakmerő csavargásaim közben arra vetődtem és szomorú szívvel tapasztaltam, hogy az ablakok, ajtók összetörve, a bútorok megrongálva, a rengeteg könyv és porcelán a padlón szétszórva hevert. A bokáig érő törmelékben megpillantottam az egyik kedvelt társasjátékunk apró fa figuráját, amit azóta is kincseim- holmiaim között őrzök, hogy egyszer visszaadhassam Miklósnak. Már többen is, többször is megkérdezték, hogy miért nem dobom el ezt a vackot, de én a kis figurát ilyenkor egy darabig markomban szorongatom és aztán mindig visszateszem a többi apróságaim közé.
A II. Világháború ugyanis más-más útra sodort bennünket és sajnos azóta sem találkoztam gróf Sajó Miklóssal, első középiskolai pajtásommal. Azt gondolom, ha valaha ismét találkozunk továbbra is pajtásokként működhetnénk együtt a több évtizedes élettapasztalatunk alapján.
    Titokban, abban reménykedek, hogy e kis történetet olvasván valaki talán segít megtalálnom egykori középiskolás pajtásomat.

hirdetés