hirdetés

sankara: Hála

Új kikelet bontja lombját
és benne ott oltja szomját
néhány időtlen pillanat.
Domboldalon fekszik a szél
s nyomokban a búcsúzó tél
imitt-amott még ittmaradt.

Derülő égen fényes érem,
felkel a nap, majdnem elérem,
lassan kúszik sárga korongja,
fellépked az égi porondra
s arcomra teríti bársonyát.
Melegszik benne szemem, ajkam
s ő önfeledten hagyja rajtam
kettőnk örömének mámorát.

Illan a fényben hófehéren
és elbúvik a kelő szélben
egy érzéssel teli gondolat.
Összebújik a napmeleggel,
feleselget a fellegekkel
és hangtalan hálát mondogat.

Hálát azért, mert rátaláltam,
akkor, amikor nem is vártam,
mikor nagyon fürödni vágytam
hiányzó lelke tengerében
ő suhant a fekete éjben,
fényt hozott, át ezer veszélyen,
addig mindenütt hiába lestem,
már nem keresem, itt van bennem,
soha szerelmét nem felejtem,
magában hordta éveken át
születő lényem ága-bogát,
napba tekintő holdsugarát.

Elhozta nékem, akkor régen
szíve boldog üzenetében,
hogy nem hinni többé nem lehet.
Nevet bennem, ő az én kincsem,
szép mosolyával telehintem
akárhány órámat, percemet.

Csillanó lényét őrzöm, féltem,
vigyázza, óvja minden léptem,
és messze röpteti lelkemet.

hirdetés