hirdetés

kain: Határtalan együgyűség

Tisztelt hölgyeim és uraim! Több hónapos rágódás és önmarcangolás után arra jutottam, hogy nincs más helyes út. Tagadni értelmetlen lenne, a fényképek vallanak ellenem. Úgy döntöttem, hogy - legalább én - vallomással élek a megfelelő szervek felé, önszántamból. Viszont engedtessék meg, hogy az egész történetet ismertessem, és annak tükrében ítélkezzenek, bár a tényeken ez mit sem képes változtatni.
Bostonban születtem csakúgy, ahogy három testvérem. A szüleim nem részesítettek túlságosan ingergazdag nevelésben, biztos sokkolta őket a négy lány gyermek. Én születtem utoljára, ily módon a szüleim velem már gyakorlatilag egyáltalán nem törődtek. Boston szegény negyedében kellett fölnőjek, ott is egy tákolt lakókocsiban kellett volna álomra hajtanom a fejem, ha az esetek többségében otthon aludtam volna. Sokszor maradtam inkább az utcán éjszakára is. Anyám egyébként már a harmadik lány születésénél elvesztette munkáját a közeli üzemben, apámnak meg sose volt rendes. Mindketten az italhoz nyúltak, és onnantól a család teljesen széthullott, nem volt mi összetartsa. Szeretetnek már rég híre se volt mifelénk. Az pedig, hogy apám nem foglalkozott velem, csak részben igaz, mert ha összefutottunk a lakókocsi körül, mindig volt egy-két ürügy a zsebében, hogy megüssön. Kerültem is apámat, főleg mivel a dolog nála kezdett még durvább alakot ölteni, kezdett súlyosbodni a helyzet. Igazi alkoholista módjára kezdett viselkedni. Nagyjából ebben az időben kezdtem felnőttesedni, testileg, értik. Egy nap beállított apám testvére, és egy ivással vele eltöltött este után feltűnően, már-már zavaróan kedves volt velem az apám. Behívott a lakókocsiba, de én nem is sejtettem, hogy akkor változik meg az életem gyökeresen, drámaian. És nemcsak az életem, hanem az egész világlátásom, hangulat -és lelkivilágom. Apám ugyanis, miért kerteljek, fajtalankodni próbált velem. Mivel elitta a maradék agyát is, csak fogdosás, bránerlóbálás és egy, a szokásosnál is kiadósabb verés lett a dologból. Anyám eközben leszokott az italról - átszokott a heroinra. Nemhogy a körülötte zajló dolgokról, de még saját magáról sem tudott. Naphosszat csak feküdt az ágynak erős túlzással sem nevezhető vackában, karjából lógtak a tűk, vécére sem volt hajlandó kifáradni, hát képzelhetik. Két évig volt a hernyó rabja, aztán otthagyta azt a nyomort, örökre.
Ekkor döntöttem el, hogy belépek a seregbe. Úgy gondoltam, ez az, amit csinálnom kell. Így nem hangzik valami logikus dolognak, de ezt éreztem. Rengeteg lelki teher, düh égett bennem. Egyszerűen lelki nyomoréknak éreztem magam. A helyzet miatt - nyilván - amibe kerültem. A nővéreim annyit se voltak a szüleim körül, mint én. Nem tudom, ők mennyire tartották a kapcsolatot egymás között, de velem még szót se váltottak, soha. Mindig láttam, hogy nagy limuzinokkal jönnek értük - persze külön-külön -, és maffiózó fejű, tar emberek ültek az autókban, többkilónyi nemesfémmel a nyakukban. Így teltek az évek, és ahogy teltek, egyre hangosabb lett bennem a düh szava. Sokat voltam depressziós, és úgy éreztem, az élet kibabrál velem. Hogy lehet az, hogy önhibámon kívül menjen tönkre az életem? Mit tettem én?
Mire eljött az idő, és beléphettem a seregbe önként, már forrt a vérem a dühtől. Sikerült nagy tiszteletre szert tegyek társaim részéről. De így, visszagondolva lehet, hogy inkább félelem volt. Erős testalkatú nő vagyok, és abban az időben mindenkibe belekötöttem. Rengeteg emberrel kaptam össze, de szövetségeket is kötöttem, persze mindig komolyságot és megbízhatóságot mutatva feletteseimnek. Volt olyan, hogy valakinek csak azért borítottam fel a tálcáját az étkezőben, mert nem tetszett az arca. Ezért kellett szenvedjen. És szenvedtek is tőlem, sokan.
Azt kellett észrevegyem, hogy néhány felettesem tisztában van vele, mit csinálok, mégsem tesz semmit. Figyel. Mintha kiszemelt volna egy célra. Talán badarság.
A háborút, amit G.W. Bush indított mintegy megelőzésképpen Irak ellen 2003-ban, az én háborúmnak éreztem. Sose voltam olyan hazafias amerikai, mint azok szoktak lenni.
Engem nem az érdekelt, hogy mit tettek New York-ban és Washingtonban, csak a saját nyomorult életem izgatott, de az nagyon. Az én csatámnak éreztem, de nem valami személyes harcnak, hanem egy jó lehetőségnek, hogy végre megmutassam, kitöltsem a dühömet és bosszút álljak az életemért valakin. Nem érdekelt, hogy kin. Aki szembejön. Hogy ártatlan iraki? Nem baj, nem ember, nem számít. Jöjjön csak, majd kap a pofájára. Így gondolkodtam akkoriban. Így kezdődtek a dolgok. Kivezényeltek Abu Ghraibba, az ottani börtönbe, őrnek. Jó kis pozíció volt nekem, megfelelt, nem akartam többre vinni. Amikor elkezdték behozni a hadifoglyokat, már a bevezetésüknél elkezdtem durváskodni velük. A hajuknál fogva rángattam őket, és válogatás nélkül ütöttem térdhajlatukat, míg össze nem estek menet közben, majd azért kaptak, mert megálltak. Sokan már a cellába vezető börtönfolyósón szerezték első súlyos, maradandó károsodást okozó sérüléseiket. A foglyok beszállítása - természetesen - nem volt folyamatos, így sokszor akadt holt időnk. A tábor biztosítása után egyszerűen nem volt mit csinálni egész álló sivatagi nap. Én viszont nem tudtam egyhelyben ülni, főleg abban az idegállapotban. Így az én ötletemre kezdtük megszegni a kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni 1984-es nyilatkozatot, amit az Amerikai Egyesült Államok is aláírt. Nem részletezném pontosan a kínzások módját, mert nem lenne semmi értelme, bár a törvény szerint már az is kínzás, ha a foglyot meztelenül hagyjuk a börtönfolyósón, vagy a cellájában. Nos, mi nem hagytuk őket egyedül. Meztelenül kötöztük őket a rácsokhoz, és a gumibotot sok szempontból ismertettük meg velük. Máskor egymáshoz kötözve "dobtuk" őket egy halomba. Sok kínzásról készült fénykép, melyek most félnyilvánosságra kerültek. Én rengeteg fotón szerepelek, mely higgyék el, szörnyű szembesítés a tetteimmel. Figyeltek? Kínzás. Ezt a szót használtam. Ritkán halljuk a politikai felső vezetés szájából, nemde? Szókincsük tág: bántalmazás, megalázás, jogtalan büntetés, zaklatás, stb.; mellébeszélés. Rengeteg felelős mondott le, és sokunkat a börtön vár. De mondják meg őszintén, nem gondolják, hogy ezt a háborút most már ezek alapján a képek alapján fogja megítélni a társadalom? Szembenézni, így, ahogy most én teszem, nem sokan tudnak, és én most csak a saját nevemben beszélhetek, másokat nem említek, nem említhetek. Tisztában vagyok tetteimmel, azok súlyával. De egyúttal meg is értem az akkori önmagam. Sokak szerint förtelmes, alávaló ember vagyok, gyalázat, amit tettem, megérdemlem, amit kapok. És valóban, ebből a szemszögből nézve azok a képek én vagyok. Tükröt állítanak az akkori énemnek és gondolkodásmódomnak. Akkor, cselekedeteim jogosságáról teljes mértékig meg voltam győződve. Megbánni viszont csak a fényképek elkészülését tudom. A saját cselekedeteim se (könnyen) megbocsáthatók, de mutogatni, albumba gyűjteni, netán képeslappá alakítani semmiképp sem akartam. Az Internetre tenni pláne nem. De megtörtént, ezért olvassák most levelem. Ezek a fotók, az ilyen fotók különben nem is gyűjteni valók, az ilyen fotók sajnos mutogatni valók, botrányt kelteni és informálni.
Talán azt kérdezik, hogy lehet egy másik ember szenvedésén vigyorogni, kutyákat uszítani védtelen nemi szervükre, végtagjaikra; fajtalankodni és arra kényszeríteni a rabokat. A helyzet az, hogy ahogy önök is láthatták, a válasz meglehetősen egyszerű: az ember KÉPES elkövetni ilyet más emberekkel. Ráadásul a legtöbb, ott fogvatartott ellen nem is volt vád. Biztos vagyok benne, hogy intézkedések sorozata következik most. Abban is biztos vagyok, hogy bizonyos kitűzött célokat el tudnak majd érni. A harc, mármint a terrorizmus elleni harc végkifejletében viszont nem vagyok biztos. Lehet így is próbálkozni, hogy az erőszak dominál, de lehet, hogy valami alapvető dolgon kellene változtatni, valami elemin. A felelősséget vállalniuk kell, mert a háborúval kapcsolatban 3 féle ember létezik: aki sínylődik miatta, akinek semmi köze hozzá (mondjuk a távolság miatt) és akinek köze van, valamint felelős. Egy dologban még szintén biztos vagyok: a "kínzás" szó a nyilvános beszédben továbbra is tiltva marad. Az ügyben nyilatkozni kényszerülők többet foglalkoznak a médiával, a tálalással, a szóhasználattal, mint a lényeggel. Undorítónak nevezik a képeket, mintha a beállítás, vagy a világítás lenne rossz, nem az, amit ábrázolnak. Mi ez, ha nem határtalan együgyűség?

hirdetés