hirdetés

laca: Hétköznapi holocaust

Létezem! Éveknek tűnő másodpercek óta létezem. Szívem még nem dobog, öntudatom csírái még nem járták át testem. Melegen körülvesz ez a piros köd, ami azt hiszem létem határa. Kívülről fojtott zajok hallatszódnak, tompák és mélyek. A boldog semmittevés pillanatait élem. Talán az itt eltöltött idő lesz életem utolsó kilenc hónapja, amely stresszmentesen és nyugalmasan fog eltelni. Talán.
-
Már kezdem sejteni mi az élet értelme. Körülvesz ez a meleg szétáradó lét, amely porcikám minden ízét átjárja. Szívem szerint itt maradnék örökre. Odakint gyakran éles zajokat érzek. Szeretek eljátszani azzal, hogy önállóan tudok mozogni. Néha nagyon összeszorulok idebent, ilyenkor a legrosszabb. Ez akkor van, mikor azok az éles zajok jönnek kívülről. Szeretném, ha szeretnének. Vajon emlékezni fogok az itt eltöltött órákra? Még nem ismerek semmit, és mégis mindent tudok a kinti életről. A tapasztalat csak az érzékek ópiuma. Csak.
-
Néha azért kapok egy-két kedves szót, egy kis simogatást. Továbbra is jó idebent. Lehet ficánkolni, hallgatózni, érezni, létezni. Kábulat. Már most van egy káros szenvedélyem. Mindent tudni akarok a világról. A számba veszem a kezem és nyalogatom egy kicsit. Ez is jó.
-
Ha nagy leszek én is látni fogom a napot és én is bele fogok rohanni az összesepregetett avarba. Nagyon kellemes dolog, anyu legalábbis úgy gondolja. Igen, anyu. Nekem is van ilyen. Csak azt nem tudom, hogy én vagyok-e ő, vagy ő is én. A lét problémái kavarognak fejemben. Egy biztos, ha nagy leszek, bejárom a világot.
-
Érzem, hogy rossz. Rossz íz van a számban, de nem bírom lenyelni. Tegnap is rossz volt. Valahogy ki kellene látni, de nem megy. Anyu miatt van az egész. Vagy miattam? Mi a különbség a szomorúság és az érzelemmentesség között? Az egyik kegyetlen. Kegyetlen.
-
Valami közeledik. Félek. Eddig nem jött ide be senki és semmi. Félek. Közeledik. Egy sötét folt. Hiába, kegyetlenül közeledik. Hullámzik minden. Megpróbálok menekülni. Összetört a világom, az én kicsi, saját világrendszerem. Nem érzem anyut. Nincs itt. Menekülök, de nincs hova, kiáltok, de nem hallja meg senki. Először a kezeimet tépi le. Vérem bugyborékolva tör föl vállamból. Nem tudok sírni. A bíborpiros valóság még itt lebeg körülöttem. Most a lábaimat tépi le. Hallom, ahogy ropognak csontjaim, s testem szilánkjai kavarognak körülöttem. Nem tudok ellenállni. Testem darabjait szép lassan beszippantja a gép. Érzelmeim szilánkokra törve ott hevernek anyám méhében. Talán örökre. Örökre.
-
Egy ideig még követtem testem roncsait. Elvittek egy helyre, ahol összekeveredtem másokkal. Valami olyan terem lehetett, ahol a fölösleges szerveket tartják. Kezek, lábak, egyéb emberi alkatrészek. Végül a többi maradvánnyal együtt elégettek. Egy fölösleges szerv voltam. Egy hibás kinövés. Már nincsenek érzelmeim. Eltemettem őket anyám méhébe. Egyszer talán megtalálják. Majd az utódom. Ha lesz. Ha.

hirdetés