Sastoll: Hogyan olvassunk?

Az alábbiakban rendkívül gyalázatos, esetleg sértő dolgok lesznek leírva. Ez vérmérséklettől (enyémtől [mire ragadtatom magam] és az olvasóétól) függ.
Ezért a gyengébb idegzetű, kemény kritikákhoz és még annál is kíméletlenebb irodalomhoz nem szokott, vagy sértődékeny, esetleg rossz napjával küzdő olvasó csak a "Gyöngéden ölelj át és ringass..." alfejezetet olvassa el, utána gyorsan zárja be a topikot.
A másik alfejezetet mindenki csak a saját felelősségére olvassa el.
A szerző semmiféle felelősséget nem vállal az esetleges adat- és eszméletvesztésekért, a hitelrontásért, s bárminémű - a későbbiekben mégiscsak kibulizott - díjakért. pl. Nobel.

Gyöngéden ölelj át és ringass...
Mindenki úgy olvasson, ahogy tud, ahogy akar, ahogy képes, ahogy tetszik.

Itt az alkalom, hogy ne olvasd tovább.

Én szóltam.

Ühüm.

Ki itt belépsz...
Az utóbbi időben elszomorodva és megdöbbenve olvasom a kritikák egy részét. A döbbenet és keserűség oka, hogy rendszeresen észlelem a hozzászólók részéről azt a makacs és korlátolt vonalat, hogy a szerzőt azonosítják az általa közzétett szöveg főszereplőjével, mesélőjével, esetleg valamelyik mellékalakjával.
Ennek is több rétege van.

- Van amikor a mű nyíltan felvállalva csak a szerzőről szól. Úgynevezett civil írás. Ekkor jogos az efféle szemléletű hozzászólás.
(további kérdés, hogy ez akkor kritikának minősül-e?)
(még további kérdés, hogy az irodalomnak vajon hány jeles alkotása szól kizárólag és közvetlen módon csak a szerző magánéletéről, azon egy cseppet sem mutatva/lépve túl? )

- Van amikor határozottan irodalmi (nem civil) írást olvashatunk, ám mögötte mégis karakteresen a szerző áll. Legszebb példái ennek nincsen kolléga remek életképei, Basho e téren felvállalt lírái és bluesman kegyetlenül jó akkordjai.
De hiába azonosítható be a szerző, mégis úgy vannak megírva, hogy a tartalomban meghúzódó - az egyénből kivetített - általános emberi esendőségek, küzdelmek, huncutságok, leépülések stb. igazsága túlmutat annak megíróján, és értékes üzenetekkel bír minden olvasó ember számára. Ekkor már felháborít a tárgyalt hozzászólás. (mint ahogyan magát a szerzőt is, lásd nincsen - A másik tévé c. írásának reflexiójában. (bár ő itt szelíden tett erre utalást, de mégis érződik, hogy tele van a töke ezzel)

- És vannak azok a művek, ahol a szerző "csak" szerző. Néhány példa (bocs, de mindenkit nem sorolhatok itt fel): NIM, firenze, orshee, Babe, Csokuti, Sicc, Overkéktúlblú, kin, andor.
A háborgásom e pontra vonatkozót friss példája, Babe - Memento írásánál lévő valamelyik hozzászólás.

Kérem tisztelettel, az efféle korlátolt olvasás eredményezhet Horger Antal urakat. (tekintsünk el most attól, hogy J.A.-t szeretjük-e vagy sem!) Hány szépírót citálhatnánk bíróság elé, tömeggyilkosság, pedofilia, istenkáromlás, ferdehajlam, gyilkosságra való felbújtás, történelemhamisítás és még ki tudja mi minden vádjával?

Ha nem vagyunk képesek a szerzőről leszakadva, pusztán a szöveget olvasni és ahhoz hozzászólást írni, akkor bizony egyre távolabb kerülünk az irodalomtól.

Egyenes út vezet a belterjességhez, ha a művet annak szerzője alapján kezdjük megítélni.
(Vajon ünneplő hozzászólásokat kapna-e ugyanaz a szerző, ha más nick néven tenné fel újabb műveit?)

Most jön (ígéretemhez híven) az egyik leggyalázatosabb rész. Gyalázatos azért, mert kénytelen vagyok az egyik saját szövegem kapcsán a tárgyalt jelenségre jobban rávilágítani..

A Fotográfia című írásomnál lévő hozzászólások adják talán a legjobb metszetet, hogyan is olvasunk jelenleg itt a Haddszóljonban.

Ezúton szeretném megköszönni NIM-nek a tökéletes kritikát (nem a dicséretet!). Sajnálom, hogy ő írt utoljára, és így bizonyára pont azok marad(n/t)ak le róla, akikre ráférne az a halálpontos elemzés és útmutatás, amit nagyon szépen fejtett ott ki.

Kiket is láthatunk a metszetben (itt most nem saját írásom minősítéséről van szó!)?

A, Azokat, akik úgy olvasnak, hogy kívül is és belül is vannak/maradnak a szövegen. (NIM, firenze, Basho)

B, Azokat, akik úgy olvasnak, hogy erősen átélik a szöveget (Sicc, Over, Jefeg, nincsen, Vasgolyó). Őket az érzelemgazdagságuk és az érzékenységük vezérli a véleményalkotásban. (ez, valljuk be, minden írónak igen jól esik) Közülük kerül(het) ki az a néhány olvasó, aki felveti, hogy a szerző talán azonos is lehet a "főhőssel", azzal akivel - jelen esetben - a tragédia megtörtént. De ők sem tesznek egyenlőségjelet a kettő közé.

C, Azokat, akik úgy olvasnak, hogy szerző = főhős, szerző lelke = perverz stb.

Következő súlyos kérdés:

Mit változtat a szöveg! kritikáján (változtathat-e egyáltalán) az, ha:
- Sastoll egyenlő a tanárral    
- Sastoll egy kollégájáról ír
- Sastoll egy hallott történetből merített
- Sastoll "csak" kitalálta az egészet

(Arról nem is beszélve, ha a történet utolsó mondatát pont a "vizsgázó" kolléga mondja el!)

Hogy az írónak mi köze az általa megírt történethez vagy szereplőkhöz, vajmi kevés szerepe kell/szabad legyen az adott szöveg megítélése szempontjából. Az az író magánügye.
Nem kell ahhoz lebaltázni egy öregaszonyt, hogy Dosztojevszkij megírhassa a Bűn és bűnhődést. Fjodor Mihajlovics nem gyilkos.
Hogy Overblue valóban lebegett-e a csillagos ég alatt a vízen, ahhoz az olvasónak semmi köze.
Hogy Siccnek van-e kertje vagy csak őbenne él, az is közömbös, amikor a virágairól olvasunk. Amikor ír róluk, az nem közömbös, de csak neki nem az.
Hogy orshee tényleg ott volt-e a mólón, vagy valóban volt-e kövér gyerek a rokonságban firenzééknél totálisan mindegy.

Szóval kedves e-társam - ki eddig eljutottál, s talán már háborogva hegyezed a tollad a válaszra -, én csak az egysíkú bulvárolvasástól féltem ezt a kis zugot, mindennapi erőpróbáink helyét.

S felteszem a kérdést: hogyan olvassunk?; írhatunk-e jól s jobban, ha így olvasunk?

A következő, Hogyan írjunk? topikot bárki megírhatja.