Angolbeteg: Hogyan vagyok öngyilkos? III.

Február. 1999 mocskos, kemény februárja. Valahogyan végigrepedt a fél szemöldököm.
Egyedül vagyok otthon. Töprengek. Hideg van, mint mindig és az albérlet szép: egy század eleji családi ház négy hatalmas szobáját béreljük ketten, amiről úgy tudom, azóta már műemlékké avanzsált. A fürdőszoba tulajdonképpen nem számít, noha tényleg szobányi méretű. De minek. Nincs bevezetve a melegvíz a lakásba, a kádat az elmúlt évtizedben nem használta senki, rozsdás, nincs dugója sem, de hiába is lenne, a fürdőben hidegvíz-csap sincsen. De van. Csak a hodály másik felén. A vécét le lehet húzni, az a lényeg, igaz, a kertben is van egy szokatlanul tiszta és valamiért egyáltalán nem büdös fabódé, olyan latrina, voltaképpen jobban is szerettem ott végezni a dolgom ősszel, mikor még nem fagyott hozzá a fenekem a fához. Töröm a fejem, hol törtem szét; én törtem szét egyáltalán?
Biztosan, mert nem nagyon megyek el otthonról sehova, meg hozzánk se nagyon jön senki. De hát miért is jönne: akkoriban még nincsenek barátaink, számítógépünk sincs, nemhogy internetünk. Különben is a legperemebb kerület peremén lakunk a nagyszobában, azt valamennyire fel tudjuk fűteni, ott is fürdünk, jó nagy fazekai vannak a néninek, aki nemrég halt meg itt kilencvenegy évesen, a tűzhely is gázpalackos, nem szénnel működik, hamar felforr rajta a fürdővíz. És van egy jó kis alumínium lavór is, amiben pancsolunk, végül is szeretem ezt a lavórt, kintről bejőve lehet benne átfagyott lábat is melengetni.
Reggel állatul fáj a fejem valahol elöl, tapogatom a nagy púpot, meg valami sebet is érzek. Belenézek a tükörbe és visszahőkölök, dagadt, ronda, vágásszerű var éktelenkedik a szemöldököm helyén. Hát ez meg mi. Emberem már elment hazulról, most akkor estig biztosan nem tudom meg. Körbetekerem a fejem vizes ronggyal, a dagadt fél szememmel tisztára olyan vagyok, mint Sandokan egy-egy zúzósabb ruha után, no már nem is fáj, gyerünk el a boltba, jó poén lesz. Befele röhögök, mikor látom a boltos elképedt arcát, és nem meri megkérdezni, feljelentettem-e már a brutális elkövetőt. Könyvtárba is el kéne menni, háromba is beiratkoztam, mikor ideköltöztünk, majd pengethetem a késedelmi díjakat, á, azt se tudom hirtelen, a tíz kölcsönkönyv épp melyikbe tartozik, meg aztán oda buszozni kell meg sokat gyalogolni nem, így azért mégsem. A boltos kaland irtó vicces volt, de a csúcson kell abbahagyni. Különben sem olvastam még ki mindet.
Van a lakásban két szoba, ahol egy néprajzkutató már a küszöbön elélvezne szobánként kétszer, de a helyi régiségkereskedő is hamar a törzsvendégünk lett. A néhai néni néhai ura pedig asztalosmester volt. Ez a bácsi szinte minden bútorukat maga készítette, beleértve a hatalmas franciaágyat is. Az egyik szobában csodaszép, mintás, áramvonalas szegélyű szekrényt találunk meg egy hasonlóan gyönyörű sublótszerűséget, bennük régi, 1920 és 1950 között kiadott, megsárgult, széteső (és ezért óvatosan nyitogatandó), illatos füzeteket, könyveket; például egy nem emlékszem, milyen címre keresztelt női magazin számait, olyasmit, mint amilyen a Nők lapja, csak hetven évvel korábbról, valamint egy huszonvalahányas kiadású, vastag könyvet Szekszualitás ma címmel, amire rögtön lecsapunk és legnagyobb meglepetésünkre nem pisilünk be a nevetéstől a megszavazott prüdéria láttán, mivelhogy olyat nem találunk benne. Találunk viszont okos, józan, részletes leírásokat például a javallott és ellenjavallott pozitúrákról, úgy tíz-tizenkét féléről. Az ellenjavallott pozitúrák azok, ha mondjuk gyermekáldásra gyúrnak a partnerek, ne a nő legyen fölül (ennek is van vagy öt válfaja), mert csekélyebb a megtermékenyülés esélye, ha az ondófolyadéknak (na, ennek a terminusára nem emlékszem, de kár) fölfele kell haladnia a hüvelyben, mintha az engedelmeskedve a gravitációnak lefelé áramolna. Ja, és van egy padlás is: mindjártösszedől-lépcsőn kell felmenni, hároméves gyerekekre méretezett kis ajtón bebújni, zseblámpát gyújtani és láss csodát: rengeteg koszos újság, könyvek, tönkrement kakukkos óra meg a jó ég tudja, még mi minden. Itt jön a képbe az ószeres, akinek, hősiesen bevallom, el-eladogattunk a kincsesbányából ezt-azt, főleg füzetes sorozatokat vagy dohos szőtteseket, ha nem tudtuk fizetni az albit.
Nos, jön az est fénypontja, a nagy lelepleződés. Megtudom, hogy párom előző este hazaérve vérbe fagyott arccal talált rám, aludtam -- vagy mit csináltam --; kitakart: derékon fölül póló, pulóver, még egy pulóver, alul töksemmi, ja de, zokni. Bazdmeg, ezt megerőszakolták Aztán észrevette a belőlem kilógó tamponzsinórt és némiképp megnyugodott, legalábbis úgy gondolta, az erőszakolók általában ritkán olyan gálánsak, hogy a menstruáló nőbe dolguk végeztével visszagyömöszölik a tampont. Lemosta az arcomra száradt vért, felül levetkőztetett, alul meg vissza és hagyott békében kialudni magam.
<i>Az igazságot úgy ássuk, mint a kutat.
------------------------------------------------------
kútba nézett és
vízből vödörszám lassan
kimerte magát</i>
Van ebben a házban egy olyan szoba, ahová nem nagyon teszem be a lábam. Nem merem. Félek, hogy zajt csapok. El van varázsolva. Az asztalos építette: egy kis szentély. Annak is lett szánva. Kicsi szoba, pár faragott bútorral és egy igazi oltárral. Színes minden: uralkodik a kék, közvetlen alattvalója a piros, aztán zöld, sárga, barna, főleg az oltár tiritarka, de valahogy mégsem giccses. Nemcsak a színeket látom, hanem az asztalos kezét is, ahogy mozog, farag, fest, máris él az egész szobácska, fantasztikus.
A sarki csapszékben összebarátkozom egy hatvan körüli bácsival. Jóindulatú, szelíd kis alkoholista öreg, halkan beszél mégis hallani őt a vircsaftban --, a piát az ő fröccsét meg az én sörömet felváltva fizetjük, pontosabban amelyikünknek éppen van pénze. Nem tudom, mit eszek rajta, nem egy világszellem, meg semmi különös csak úgy jó vele beszélgetni, pár nap múlva már öleléssel köszöntjük egymást. Puszika vagy ilyesmi végképp nem hangzik el köztünk, az egyik hátlapogatásunkkor a tulajnő mégsem bírja ki, hogy le ne kiskurvázzon, én persze meghallom és még perszébb, hogy nem bírom ki, hogy amúri partizánként oda ne meneteljek a pulthoz, és ne szóljak be neki valami jó alaposat, ki is tiltanak a vendéglátó-ipari egységből, a kis öreggel nem találkozom többet. De nem sajnálom, se őt, se magamat, se kettőnket. Szívem csak azon esik meg, aki a nagy, patriarkális éjszakában felébredve azt hiszi, hogy Isten csillagai alatt védelmet talált, s aztán hirtelen megérzi, hogy úton van. Hasonlóképpen, ahogyan a Foucault-inga felfüggesztési pontja bármely pont lehet az univerzumban, amihez viszonyítani lehet Miféle inerciarendszerben létezem én?
Vagy hinnem kell valami fátumféleségben, vagy nagyon bátornak kell lennem. Nem lep meg, hogy az ókori görögök rábízták a dolgot a delphoi jósdára. És az sem, hogy még mindig akkora turista-zarándokhely ez a Delphoi. Nem a romokat akarják bámulni az odalátogatók -- bár valószínűleg ezt ők sem tudják, de mindenképp érzik --, hanem a hely szelleme az, ami körbelengi őket, ezeket a kíváncsi gyerekeket; mint a készülő vattacukor a forgós gépet, amit mind a száztíz centinkkel lábujjhegyre állva, megbűvölten néztünk. Csak bámultuk, mint alakul a szemünk láttára az a csemege, amit úgy szerettünk, de fogalmunk sem volt, hogyan lesz két kiskanál kristálycukorból az a hatalmas, színes, nagyszerű édesség, amit olyan jó tépkedni -- és amit ha nem ettünk elég gyorsan, összeesett, köddé vált, és sírtunk, mert nem értettük, mi történt. Most meg mintha újra szorítana a torkom -- de most már azért, mert nem tudom, történt-e egyáltalán valami Az ártatlanság kora. Most megnézném, most nagyon de nagyon megnézném ezt a filmet, talán mert olyan régen elvesztettem az ártatlanságomat, hogy már nem is emlékszem pontosan a történtekre. Csak arra, hogy mindazzal a száztíz centimmel asszisztálnom kellett ahhoz, ahogy apám meg anyám meztelenül agyalják egymást: akkor ismertem meg a ribanc szó jelentését, és utána anyám pőrén bújt mellém az ágyba, kékre verve, és zokogott. Ő ártatlan volt, én meg attól kezdve már nem.
Fekete karácsony van, pusztán a fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Az első hó leesett már november közepén, esett egy hétig, azóta meg csak sár és takony úszik mindenfelé. Az utcára kilépve el is vágódok rögtön egy kásás pocsolyában, és a dac csak nő bennem. Mi ellen is dacolok? Nem, nem dacolok. De másfél hónapig ki se teszem a lábam Rákosmicsodáról. Az ellen dacolok, hogy minden, de minden messze van, bárhová akarok eljutni Pesten, minimum másfél, de inkább két órát kell tömegközlekedni. Ráadásul, amilyen együgyű vagyok, fejest ugrom valami táplálékkiegészítő-bizniszbe, anyucim, dönts fel, hogy lehetek ilyen balfék, én meg az értékesítésesdi, nem igaz: bukok is a bolton vagy egy tízest. Miközben hónapokig agyatlan összeröffenésekre járok, ahol azt a kollektív tudatalattit próbálom tudatom tárgyává emelni, amivel hiszékeny embereket lehet gusztustalan és hipokrita játszmákba terelni szerencsére nem sikerül elsajátítanom a suttyóság eme válfaját. Meg lilára fagyott kézzel szórólapokat osztogatok az Astoriánál.
A környékünkre különben nem lehet panasz: kertvárosi jellegénél fogva tele van hintve takaros kis szolgáltató egységekkel, ahol olcsón meg lehet úszni a sörözést, és mégsem egy szalagtízes alagsorában kell nyomorogni a három darab bádogasztal egyikénél, amik egyáltalán befértek. És valami miatt mindig sikerül viszonylag normális és jólelkű emberekkel összefutnom. Rohadtul elegem van egyszer csak a lavórból, fél éve fürödtem utoljára kádban, halni készülök a hidegtől. Befordulok a krimóba, hopp, ott magányoskodik a fröccse fölött egy negyvenöt körüli manusz: rástartolok. Ugye leülhetek. Persze, parancsoljon, kisasszony. Beszédbe elegyedünk, de nem ezért jöttem. Kivárok vagy két percet, aztán kerek perec megkérdem, lehet-e nála kádban fürdeni. És igen!! Elvált. Az anyjával él. Itt lakik két sarokra. Felturbózom a fogyasztási tempómat sörileg, megyek fürdeni! Hazaérünk, manusz megengedi nekem a vizet, törülközőt kerít, sürög-forog, közben én az anyjával beszélgetek: Ó de jó, hogy a fiacskája ilyen kedves, intelligens barátnőt talált, hát szegénynek, mióta elvált, még nem sikerült egy normális nővel sem összejönnie, de rajtam látja, hogy komoly, okos lány vagyok, olyan lelkes, szegényt nem akarom kiábrándítani, kedves vagyok, elfogadok egy narancsot meg egy banánt. Manusz jön, kész a fürdő! Berontok, manusz utánam, őrületes elánnal tépem le magamról a ruhát és becsobbanok: mintha lávába merülnék Cuming. És a tag leül a kisszékre, udvariasan, két méterre a kádtól ez olyan jó nagy fürdőszoba, amilyen a régi családi házakban van --, beszélgetünk, bár én már elkészültem teljesen, boldogan ringatózom a tűzforró matériában. Aztán helyet cserélünk, neki is megjött a kedve, kimegyek, mondom, jó, de jöjjek vissza, mondja. Oké, visszajövök. Sohanapján kiskedden. Még dumálok pszeudoanyóssal egy kicsit, aztán megpattanok. Persze nincs nálam kapukulcs, nem baj, bemászok a kerítésen. Töksötét van, nem látok semmit, gyakorlatilag felnyársalom magam a combomnál meg a térdhajlatomnál fogva. Igyekezz, az égbolt zár
És nem gyógyulok. Elgennyesednek a sebek, és testszerte megjelennek rajtam különböző ismeretlen eredetű kelések, varak a következő két héten belül. Belázasodom, mindenem sajog, forrón lüktet a torkom. Körzeti orvos, sebmustra, vérképelemzés: valami autoimmun-izé pozitív. Tehát vagy rákos vagyok, vagy AIDS-es. Számba veszem, kitől kaphattam az utóbbit az elmúlt hat-hét évben. Hát Tizenkilenc és huszonegy éves korom között tulajdonképpen bárkitől. Beutaló AIDS-, hepatitis- és rákszűrésre, három-négy hét múlvára. Innentől fogva nem vagyok hajlandó szeretkezni az Emberrel.
Múlik az idő, készülődöm. Nem a napokat számolom, a semmit próbálom megérteni, elfogadni. Az időtlenséget. Hogy oda vagyok szögezve az univerzum falához, és nem mozdulhatok: ez a törvény. Nagyon is megismertem a halottak tökéletességét. A test pusztulása. De csak akit a halál kiszemelt magának, aki a vérét hányja, és kidőlt beleit igyekszik visszatartani, egyedül csak az fedezi fel az igazságot azt, hogy nincs haláliszony. Sokkal jobban rettegek az élettől, mint a haláltól, azt hiszem. A lélek pusztulásától rettegek, nem a test bomlásától. Ekkor kezdődik a haldoklás, amely nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Valahogyan máig ezek életem legmisztikusabb pillanatai... Mikor az emlékezésben elém derengenek a halál előtti emlékek, amelyek mintha visszacsatolnának a mához, tökéletesen elbizonytalanítva életem megszokott és beidegződött időrendiségét, amit az a nyomorult kis kollektív tudatalatti generál. Emez viszont képes olyan váratlan cselszövésekre is, amelyektől épp az emlékezés válik elomlóvá, kétségessé, esetlegessé. Benyitok valahová és visszahőkölök: abba a néma szobába sikerül betévednem. Csak álldogálok az ajtóban, egyre bizonytalanabbul, mert ennél a furcsa, elúszó érzésnél, hogy eltévedtem az életemben, és egyre kevesebb a remény, hogy visszataláljak benne a mosthoz, még a rákosborzasztói, AIDS-borzasztói rémálom is vigasztalóbb, mert megragadhatóbb.
Béke van bennem, mikor fehérbe öltözöm, mint egy elsőbálozó. No persze ez csak a rituálé egy barátságos kis kelléke; a kamrában már felfedeztem egy jó masszív, szimpatikus gerendát, hajóvontató kötelet viszont nem találok, ez visszavesz a hangulatból. De nehogy már. Ócska harisnyanadrágokat sodrok össze, a veterán mosógép is megvan a kamra mélyén, csak oda kell rángatni a helyére. A helyemre.
Aztán csak csüngök idétlenül, és nem értem, mit keresek még ebben a harmincnyolc kilós egyenletesen zuhanó csont- és húsmasszában, ami most aztán valóban csak kolonc a nyakamon.

()

Mindhárom vizsgálat eredménye negatív, mégsem lett kevésbé idegen tőlem a testem. Megkínoztam, lassú és gyötrelmes módon, mert benne kerestem az igazságot. Kifosztott engem, ez volt az igazság. Csak a magányt csupaszítottam le általa<i>. A magányosság, Uram, csak a lélek gyümölcse, ha ez a lélek gyarló. A léleknek csak egy hazája van, s ez a haza a dolgok értelme. A léleknek csak ehhez a kiterjedéshez van szárnya. Nem a tárgyak szereznek neki örömöt, hanem az az egyetlen arc, amelyet rajtunk keresztül olvas ki, és amelyik megköti őket. Csupán annyit tégy, Uram, hogy megtanuljak olvasni.
És akkor, Uram, vége lesz az én magányomnak.</i>

A kurzivált részeket Saint-Exupérytől, a Kispál és a borz-tól, valamint Fedor Zoltántól vettem kölcsön.