donnaquijote: Homokmese

Újra meg újra nekiülök, hogy elmondjam, hogy igazoljam, amit az elébb mondtam, hogy soroljam az érveimet, hogyan és mint és miért, és végül, hogy megérte, igenis megérte. Aztán mégsem kezdek bele, mert, ki tudja hányadszor, ismét megkérdezem magamtól: Mondd, tényleg megérte? És nem írhatok egyebet, csak az igazat, csakis az igazat. Ezért felidézem újfent, végtelen rózsafüzérként pergetem a hajdani eseményeket, és félek, hogy ott, ahol áldást kéne mondanom, megköszönnöm, amit tanultam, nem fordul-e fohászom hangos, jajos sikoltó panaszba, vagy még rosszabba! - Jaj, Uram, még a gondolatát is, kérlek, bocsásd meg! És tudnom kell, tudom, hogy megbocsát.
Mikor is vált rémálommá a nagy szerelem? Igaz, elébb csak azt sejtettem, hogy közösen fakasztott virágunk nem harmatos rózsa, hanem csak mocsár növesztette lápvirág, de hát az is lehet szép, ugye? Később a sejtésből égre szökő nyugtalansággal már hiába küzdöttem. Ilyenkor halkan krákogtam, hogy lehetőleg magam se vegyem észre, és nyeltem, hogy az aggodalom gombóca valahogy kikerüljön összeszűkült torkomból, de akkor meg a gyomromba költözött. Mikor is kezdett felemelkedni a szerelem lágy és forró bíborfüggönye, mikor is támadt merszem, hogy először mögé pillantsak? Mikor is kezdtek az első lidérces álmok gyötörni? Hogyan is volt? Mert éhező disznókkal álmodtam attól kezdve. Többnyire egy erdőben játszódott az álom, hatalmas fák között, de avartalan, kopár földön. A ritkás fák között fából tákolt ólak sorakoztak, előttük kifutó, a szűk kifutókban pengesovány állatok tolongtak, kicsik, még szinte újszülöttek, aztán különböző korú növendékek és nagyok. Tántorogtak, egymáshoz verődtek, néhányan a földön hevertek elesetten, de még volt erejük üvölteni. Tudtam, hogy én vagyok a gondatlan gazda, aki elmulasztotta az etetést. Éhes disznó makkal álmodik! A kaján mondás is befurakodott az agyamba az álom utáni nyomott reggeleken. Miközben szerelmet álmodtam magamnak, a lelkem üvöltött, éhezett és félt. Nem akartam tudni róla. Meg különben is! Sohasem gondoltam a lelkemre úgy, hogy egy éhes disznó, sőt egy egész konda!