hirdetés

: Hosszantartó bizsergések

Cigi: Férfi munka (Men in Back)

    Csak az üres buszon eszmélek rá, mikor tekintetem a suhanó tájról az ablaküvegre kenődött arcképemre téved, hogy megtettem megint, és a világ ugyan nem lett jobb, sőt, szüleim és ismerőseim többsége se lenne büszke rám, azért mégiscsak üdvözültem. Megtaláltam a föld mágikus végbelét, és egyesítettem a dolgok evilági folyásával, de ne ugorjunk ennyire előre
- Voltatok ti katonák, fiúk? kérdezte csuklyája rejtekéből a daróccsuhát viselő barát, miközben igyekezett eltávolítani a fogai közé ragadt száraz kolbász mócsingjait a zsebkése hegyével. Isten tudja, hogyan juthatott ez az eszébe? Talán, mert akkor már egy órával túlléptük a határidőt, és még csak negyven centimétert haladtunk a másfél méter mélyre tervezett árokkal, mocskosan, habzó szájszéllel, a saját bélgázainkban fetrengve.
- A Greenpeace-es deszantosoknál voltunk. vágta rá Kutya, már-már önkívületben a kimerültségtől.
- Az égvédelmi ütegben. pontosítottam, nehogy hülyére vegyen bennünket az öreg, miközben elkeseredetten próbáltam kiszabadítani ásómat a talaj fogságából.
    Szinte beleláttam a fejébe. A barát összevonta szemöldökének rengetegét, olyan jó magyarosan, hogy abban a mozdulatban a Kárpátok egyesültek, míg kognitív struktúrái felülírták a személyünket jelölő narratív séma címkéjét, így váltunk a szemében pali-madarakból balfácánokká. Aztán belekezdett az ilyen esetekben elkerülhetetlen katona sztorikba, a kiképző őrmesteréről, aki civilben a harcművészetek doktora volt, és az év minden napjára kijelölt egy elemet a hálószobája sarkában álló műanyag, iskolai csontvázon, melyet rendszerint el is tört, de legalábbis megrepesztett aznapi áldozatán. Történetmesélés közben egy tábori lelkész könnyed eleganciájával lézengett az udvaron, és ügyet sem vetett ránk, mert tudta jól, hogy az árok szélén ülő kutyája rajtunk tartja a szemét.
- Ne féljetek tőle. bökött csonka mutatóujjával a denevér küllemű pincsire - Olyan szelíd, hogy kézből lehet etetni. akkor persze már rég nem hittünk neki.
    Egy zempléni faluban szedtük fel az öreget. Véletlenül betértünk a helyi kocsmába, ott akadtunk rá. Épp térítő munkát végzett, és ha már nem tudta kiverni az ötvenes férfiak kockás flanelbe bújtatott szívéből a dolce vita-t, hát legalább egy tiszteletkört igyekezett kiudvarolni az Úr nevében. Mikor meglátott, örömében levert csuhája bő ujjával egy félig telt pálinkáspoharat. Nem mondta ki hangosan, de azért vetett egy keresztet, aztán karon ragadott mindkettőnket, és csak a lenyugvó nap döbbentet rá, hogy teljesítenünk kell az akaratát, különben innen nem szabadulunk.     
    Úgy kaptattunk fel a szerpentinen, magunk előtt tolva a Trabant kombijában hortyogó öreget, mint a köpés előtti váladék a garatban. Kutya megállt, félúton a hegyi apátság felé, és hirtelen felindulásból egy fa tövébe köpött. A tölgy, hálája jeléül útjára bocsátott egy népes kullancscsaládot, mondván: menjenek a vérbe! Csak a felelőtlen kalandorok végett mondom el, hogy a svájci bicska nem játékszer, Kutya mégis alkalmazni kényszerült, hogy eltávolítson egy élősködőt a homlokomból. Emlékszem azzal nyugtatott, hogy ne foglalkozzak a penge oldalára száradt tonhalsalátával, mivel fájdalomcsillapító hatású, már amennyiben lekötnek az ezzel járó lélektani hatások, és közben nem az agyamon jár az eszem.
    A rossz előjelek ellenére a beavatkozás sikerrel járt. Azt a marék rozsdás csavart, kiégett villanykörtét, és néhány bekapott horgot, amiknek a visszapakolásával már végképp nem akart több időt rabolni, fogta, selyempapírba tekerte, és KO-ra tette, azaz elhelyezte Kutya Oltárán, hogy a helyzet komolyságához mért képességei mellett körbetáncolja a lapos felületű terméskövet, aztán lehuppanjon a szélére, és bemutasson egy vérbeli kopóhoz méltó hosszú mélát, nagyon tapintatosan utalva ezáltal a gyermekkor meghatározó emlékeire.
    Nem csoda hát, hogy az utolsó kapavágás a felnőtté válással volt egyenértékű. Mire ismét besötétedett, már a kívánt mélységnél jártunk, és még mielőtt az első kóbor farkas elüvölthette volna magát, gyalogsági ásóm átszakította az antik csatornahálózat beömlőnyílását, hogy békeidős lövészárkunkon keresztül rácsatlakozhasson az apátság tátongó vécékagylóira.
- Szép munka volt, fiúk! kurjantotta a barát, miközben a térdét csapkodta a röhögéstől, aztán felénk lendítette szőrös mancsait, majd kihúzott a mellközépig érő salakból.
    Hogy végül is mit nyertem a bolton, azt csak néhány pillanattal ezelőtt, a busz után rohanva értettem meg, mikor a délutáni járatról az orrukat fogva iszkoló utasok áradatával szemben felverekedtem magam a járműre, és az erőteljesen fintorgó sofőr arcába lihegtem a barát utolsó szavait:
-Isten fizesse meg! aztán besüppedve a műbőr ülésbe, búcsút intettem Kutyának, aki úgy döntött, marad még pár napot, hogy kiélvezhesse az idei cefretaposó fesztivál gyönyöreit. De ez már egy másik történet.

Kutya: ©anal grande

-Hadnagy, indítsa a rakétákat! Egy percet sem vagyok hajlandó tovább itt tölteni ebben a szánalmas dimenzióban! adta ki határozott parancsát Cigi ellentengernagy, a Föderációs Csillagflotta sorhajókapitánya a Commondor 4-es (a továbbiakban: C-4) vezérlőtermének hídján állva.
-    Parancs végrehajtva! Koordináták parabolapályán szignifikánsan csökkenő értéket mutatnak. A jelek szerint máris az előttünk elhelyezkedő féreglyuk gravitációs mezejében vagyunk uram! harsogtam fennhangon, úgy ahogyan azt a szolgálati szabályzat számomra előirányozza, bár közben megfordult fejemben, hogy az imént végrehajtott parancs, visszafordíthatatlan eredményekkel is járhat majd a szubtér törékeny geometriában csakúgy, mint az útközben három főre redukálódott legénység általános egészségét tekintve.
-    Pompás, most legalább lesz időnk modellezni azt a lezáratlan ügyet! szólt ismét a parancsnok, és szeme elrévedt a plazma-projektoron képernyőkímélőként elsuhanó fraktál-egyenletek búgócsigái között.
-    És mit gondol kapitány, addig biztos, hogy egyben marad ez a japcsi szar alattunk? kockáztattam meg a függelemsértés határait feszegető kérdést, mely a lelkemet nyomta.
-    Először is, ez nem japcsi szar kedves barátom, hiszen mi gyártjuk. Ez a mi szarunk. És mint ilyen, ugyan hol is lehetne jobb helyen, mint a Cloaka Maximus mágneses fősodrában?! Most, pedig haladéktalanul kövessen a holo-fedélzetre. kaptam egyértelmű választ mardosó kétségeimre, s bár tudtam, hogy e pillanatban a háborodott Ahab Kapitány, de még Jean-Luc Pickard legénysége is nagyobb biztonságban van nálunk, meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne más választásom is, mint hogy szemtanúja legyek Cigi kapitány legújabb lázálmainak.
A holo-fedélzeten, mikor odaértünk, éppen az Egri csillagok 3.1-es verziója futott és majdnem mi is kaptunk abból a forró gulyáslevesből, amit a derék várvédő asszonyok az anakronizmussal mit sem törődve támadóik nyakába zúdítottak, mikor vezérem önmagából kikelve elordította magát:
-    Rozika! Tudtommal neked, mint központi számítógépnek jelen pillanatban a robotpilótával kellene foglalkoznod, nem pedig ezzel az érzelgős faszsággal. Azonnal töltsd be a TB-04.07.12-őt, aztán tünés a kormánykerékhez mielőtt begorumbulok!
-    Jól van na, azért nem kell ennyire durvának lenni! szólt sértődötten a komputer és már indította is a kért programot:
Egy fehérre meszelt neogótikus templomtorony tövében álltunk Cigivel, körülöttünk megannyi öreg, zuzmós törzsű szilvafa figyelte, hogyan centiznek ki minket a denevérek, mintegy aurát képezve személyeink körül.
-    Te Kutya, tényleg igaz lenne az a mende-monda, hogy errefelé a szilvapálinkát a holtak adójának nevezik?
-    Nem, dehogy hessegettem a dögöket magam körül ez tulajdonképpen csupán a helyi folklór egyfajta eufemisztikus interpretációja, mely az itteni közösség protestáns etikájában gyökerezik.
-    Ez érdekes megközelítés, de ha megkérhetlek, ne gyere most nekem Max Weberrel itt a temető közepén, mert idegbajt kapok rögtön.
-    Pedig így van, ha mondom haver! Azért ültettek egykor szilvafákat a temetőkertbe, hogy a pálinkából befolyt bevétellel az eklézsia perselyét gazdagítsák. Mit gondolsz, miből épített egy ilyen kicsi falu ekkora bazi nagy harangtornyot?
-    Ez azért egy parányit mégiscsak morbid nem? brékelt Cigi és hozzátette Hogyan ihatja meg az ember a saját rokonait, szomszédait, sógor-komaságát még ha azok spiritusz formában vannak is.?
-    Hát úgy, ahogy mi. Mit gondolsz, a denevérek merő passzióból keringenek itt körülöttünk?
-    Már bocs, hogy kérdésre kérdéssel válaszolok, de mi vaaan?
-    Látom még mindig nem érted a csíziót kispajtás. A belőlünk áradó cefreszagra jöttek muslicák, azokra pedig a denevérek. Pofon egyszerű nem?
Ebben a pillanatban szaggatni kezdett a program és a pszeudo-vérszívók élettelenül peregtek a földre lábaink köré. Cigi kapitány tőle szokatlan intenzitással kezdett el üvölteni:
-    Rozi, mi a fészkes fenét gondolsz magadról? Ki adott parancsot a program leállítására?
-    Elnézését kérem uram, de az alap programom szerint, a hajó megsemmisülését megelőző percben le kell, hogy állítsam a nem létfontosságú perifériákat, hogy a megfelelő adatokat a fedélzeti fekete dobozba tudjam menteni.
-    És ezt csak így mondod, te szedett-vetett ócskavas?
-    Igen tisztelt Cigi kapitány, mivel Kripli hadnagy már kilőtte magát az utolsó mentőkabinnal, úgy találtam, hogy feleslegesen zavarnám meg a tiszti kar szórakozását a tiszti kar kifejezést érezhető malíciával ejtette a gép. - Különben meg lehet, hogy nem kellett volna beszólni

hirdetés