hirdetés

myo: Isteneimnek: Mókamester (részlet)

Íme egy fejezet az Egy Istennő emlékiratai-nak III. részéből. Onnan sem egy teljes fejezet.

Mókamester

[...]
A szakítás

Hozzád készülök. Megmosom a hajamat. Meleg van. Az éjjel nem mentünk V.-vel Egerszalókra, de úgy is Neked akartam megmosni a hajamat. Szakítani fogunk. Persze, hülye szó, de én így neveztem el azt a szertartást, ami ilyenkor le szokott zajlani a két fél között. Nálunk ez sem megszokott lesz Merengek Rajtad. Immáron három napja..

Első gondolat lettél. Én így hívom. Te jobban megfogalmaztad később. Jó, ha valaki tisztábban látja, mit akarok, mint én magam. Nekem csak képek vannak a fejemben. Megtanultam képekkel gondolkozni, allegóriákban látni. Másképpen már nem megy. A hétköznapi élet egyszerű gyakorlatiassága átszintetizálódott bennem. A magam rációja és logikája is allegórikus. Te látod ezt is. Puszta szavakkal látod és mondod..

Félek. Mindig szorongás van bennem ilyenkor. Tompa az agyam az allergiás gyógyszertől, és egész éjjel nem aludtam. Reggel sem sokat a hőségtől. Pedig napok óta szépen tervezem, hogyan mondom el, fontos vagy anélkül, hogy úgy éreznéd, ez rabság, vagy kötöttség..

Kijövök a zuhany alól. Meleg van. Lefekszem a szőnyegre és merengek az elmúlt két heten.

Az első perctől a barátom vagy. Nem kellett hozzá sem kérdés, sem egyéb. Úgy beszéltünk első pillanattól fogva kivéve persze a zene alatti egymás fülébe üvöltést -, mintha ezer éve ismernénk egymást. Úgy is vicceltem Veled. Nem volt kérdés, hogy nem akadsz ki rajta

Nem tudom, mit vegyek fel. A tegnapi egyberészes ruhám jó lenne, de hajnalban beleizzadtam tánc közben. Fontos, hogy úgy álljak eléd, mint NŐ. Nem egyszerűen az a lány, aki vagyok a kölyökképemmel, és a gyerekes mosolyommal, nem is csábító dögként, a hormonjaidra, vagy férfias gyengédre alapozva, hanem mint nő. Tiszta, egyszerű, kérdés nélküli definícióban, hogy azt lásd, aki vagyok. Ne a rémült gyereket, ki mostanában sűrűn erőt vesz rajtam. Ne a szeretethiányos érzékeny lányt. Nem akarom, hogy apáskodj. Nem akarom, hogy elcsábulj. Nem akarok mást, csak nézz úgy rám, mint a barátodra, aki nő.
Túrom a szekrényt. A kék ruhám garbóval. Bársony. Vastag. A másik két fehér mindet örököltem -, gyapjúból van. Vastagok. Minit nem veszek. Nadrág? Passzos nem jó. Marad a krém. A kedvenc. Igaz, vastagabb, de hazafele hűvös lesz. Felső? A pántos. Amiben akkor este voltam. Nem direkt, inkább ösztönös. De ezt nem tudatosan gondolom. Csak hátul, valahol mélyen. Tompa az agyam.

Félmeztelenül lemegyek enni.
Írni kellene. Írni. Erről. Mert más. Egészen más.
Kiszedem a levest, megmelegítem. Ösztönösen nyúlok a kiskanálért. Mostanában nem vettem elő evőeszközt, csak kiskanalat a kávéhoz, teához. Megmosolygom a mozdulatot. Merengek a tompaságon. Furcsa: leülök enni az étkezőben. Nem emlékszem, volt-e ilyen az elmúlt hónapokban.

Szakítani készülök. Telefonon megbeszéltük. Aznap rossz volt. Nyakig úszkáltam az önsajnálatban. Te mással készültél moziba. Csak barát, és hittem is. De nem érdekelt igazából, csak fájt. Újabb veszteség, újabb gyász. Nagyon hirtelen. Újból nem kellek. Újból nem értem, miért nem. Nem tudom, mit rontok el. Persze, később megmondtad a legrohadtabb okot, amit valaha is adhattak az ilyesmire

Múlatom az időt. Alapvetően nyugodt vagyok. De lehet, hogy csak álmos. Nem sminkelek. Megszárítom a hajamat. A szobámban keresem a helyemet. Lassan felöltözök. Hamarosan indul a busz. 4 napja vártam erre, hisz első gondolat vagy. Nincs mese. De ez nem szerelem. Csak első gondolat. Az összes többi ezt üldözi vagy ez elől menekül. De nem Te vagy minden gondolatom. Szóval, nem. Nem szerelem. Ez annál sokkal több
Merengek, hogyan mondom el.

Azt hittem, a levelem talált célba. Azt hittem, tudattalanul elfojtasz dolgokat. Azt hittem, ha szembesítelek ezzel, akkor talán megtörik az átok, nem félsz majd szeretni, és akkor minden megváltozik. Talán, így is van, vagy lett volna. Talán, igazam is van. Talán. De később mást mondtál. Nem hoztad fel indokként azt, amit írtam, és amit említettél: félted a szabadságodat. Mást mondtál. Kajához hasonlítottál, amivel nincs baj, csak éppen nem a kedvenced. Persze, ettől szeretsz. Azt látom a szemeden. Sajnálod is. Azt is láttam legutóbb. Többet kiolvasok a szemedből, mint a szavaidból. Talán, ezért is akarlak annyit látni..

Nem ért meglepetésként. Tudtam, hogy ez lesz, de reméltem, hogy nem. Első gondolat vagy. A megosztás első gondolata. Ilyenkor remélünk, hogy nem.

Elindulok. Gyönyörű az idő. Könnyű vagyok. Jó Hozzád menni. Régen volt ilyen jó.

A buszon megpróbálok szavakat formálni az agyamra ült mákonyon áttörve. Jön a vihar. A levegő nehezen lélegezhető. Ez tovább mélyíti a szempilláimat lehúzó álmosságot. Sasokat látok magam előtt. Téged és magamat. Mit is várok Tőled? Mitől vagy a megosztás első gondolata? Hogy a társam vagy a szárnyallásban. Csak erre vágyom. Nem tudom, hogyan mondom el. Nem tudom, hogyan öntöm szavakba azt az egyszerű képet, mikor két sas együtt íveli át az eget, a hegyek és mezők fölött fáradhatatlan vándorolva egymás mellett. Ők egy társat választanak maguk mellé, míg el nem pusztul valamelyikük

Fekszem az ágyadon. Beszélgetünk. Nézek ki a falnyi ablakaidon. Bámulom az eget. A kéken túli kéket. Arra gondolok, mennyire illik Hozzád az egész. A kilátás, és a hangulat. Minden Rólad szól. Zenél. Nem találom a szavakat. Közlöm is tényként. A tompaságot, s hogy élő szavakkal bajban vagyok. Nem fejtem ki, hogy általában vagy kiselőadásokat tartok, és kinyilatkoztatok, vagy némán hallgatok és kérdezek olykor, ha beszélgetek. Nem nagyon tudok beszélgetni. Persze, ezt magam sem hiszem el, de jó magamban erre fogni a kommunikációs gátak vektoriális eredőjét. Figyelem a madarakat a viharos kék és szürke fellegek alatt. Hallgatlak, Te megfogalmazod, hogy én ragaszkodom jobban, és amit szeretnék az egy aktív párkapcsolat, minél több együttléttel, közös programokkal, de erre nincs kapacitásod velem. Igen, sok dolgot tekintve egyet kell értenem, de muszáj megerősítenem önmagam korábbi kijelentéseit, hogy bármit is kapok Tőled, elég. Nem várok el semmit, de semmit. S amit eddig adtál is bőven elég volt, ennél több nem szükséges, és ha ennyit sem adsz, az sem lett volna baj. Úristen, hiszen a barátom vagy! És én szeretlek. De hogy mondjam ezt meg? Hogy mondjam meg, hogy nincs többre szükségem, mint néha tarts velem egy-egy őrült pillanatomban, és olykor enged meg, hogy kóbor macskaként betévedjek Hozzád a sarokba kuporogni. Vagy összegömbölyödni a hasadon és hallgatni a szívverésedet. Hogyan érted ezt meg? Ha kimondom, éktelenül ostobán hangzik és hamisan zeng

Beszélgetünk. Igen. Magam is döbbenten tapasztalom. Kritizálsz, fel akarsz rázni. De csak kába vagyok, nem magam alatt önmagamba zuhantan. Ki is kérem magamnak, hogy 3 napig bezárkózni a szobámba, igenis szükséges pihenés. Nem menekülés, vagy semmittevés. Mert nem a semmit tettem. Aktívan töltődtem. De ezt nem teszem hozzá, mert kifigurázod úgy is.

Aztán bírkózunk, és azt is kikérem magamnak, hogy nekem is jár némi szeretet, és megértés, mert mindenkitől csak a kritikát kapom, és rúgdosnak, hogy tegyek valamit, mikor álló nap csak cselekszem, de rohadt peches vagyok. Megteszek mindent, még azon túl is, és mégsem jutok előrébb. Erre azt feleled, hogy most is szeretgetsz, törődsz velem, és simogatsz, meg a rengeteg körülöttem legyeskedő pasas is, mire háborogni kezdek, hogy az egyáltalán nem ugyanaz. Erre a mellkasodra fúrom a fejemet, és végre csend van. Az a csend, amiért járok Hozzád. A fejemben lévő csendért. Hallgatom a szívedet, és a légzésedet. Majd óvatosan megkérdem, hogy ha ez még belefér, a mi kis szakításunk utániba, akkor nekem elég, s ennél több nem kell.
Azt mondod, belefér. Ettől még nyugodtabb vagyok. Hallgatom tovább a csendet. A fülemben dobol a szíved, a légzésritmusod gyorsul, ahogyan elalszol. Én is próbálok aludni, de a gyorsuló szíved, és a homlokomat ütemesen érő szusszanat-huzat nehezen engedi a tudatomat elszakadni a létezésedtől. Aztán elzsibbadok, mocorgunk egyet, majd a válladon kötök ki, és elalszom rövid időre a csöndedben

Az esti filmet együtt nézzük meg. Teát főzök, és mákos krackert majszolunk. Élvezem az össze nem tartozás megosztott meghittségét.

Később elbúcsúzunk. Aztán telefonon közlöm, írni fogok, és holtig imádlak. Te is nagyon szeretsz, feleled, míg én a parti sétány kövein koppanó hangok ritmusára ringatom magamat, és a tudatomat a bizonyosságba, hogy belefér: ha majd hiányzik a szemed, a köré gyűlő szarkalábak, az idő által markánssá vésett arcvonalaid, és a csend, mi a szívverésedből fakad, akkor csak egy telefon, és kóbor lelkem öledbe gömbölyödhet pár percre. Mert beleférs Te érteni fogod, mi ez
[...]

hirdetés