hirdetés

Bonapart: Itt-telen ott-takon

Ijedten és egyben csodálkozóan körbenézett. Minden olyan idegen volt körülötte. Minden olyan furcsa és szokatlan. Mi ez a hely? Hol van ő? Még a félelemmel telt lelkének a belső hangjai is eltűntek. Minden ez a zajos utca, ezek az itt mászkáló emberek és itt ez a komor sötét épület csak erősítették az idegenséget. Nem, nem, itt nem érzi jól magát. Ide nem tud beilleszkedni. Itt minden idegen számára
De ezt miért csak most érzi? Elvégre már itt van egy ideje. Mintha most hirtelen felébredt volna. Eddig csak aludt de most felébredt. Milyen furcsa érzés! Mintha ezt már érezte volna. Egyszer. Valaha.
Milyen más volt minden. Az már nem itt volt, hanem ott. Más hely. Más emberek. Más utcák. És az is mind idegen. Persze az elején nem úgy érezte. Akkor is aludt. Mély-mély álomban, amely mintha eltakarta volna a valóságot. Készült erre a valóságra, sokáig készült, de amikor mégis hirtelen felébredt, oly kegyetlennek látta az egész világot. És oly idegennek
Hány éves is volt ő, amikor felébredt? 13? 14? Mit is számít ez? Hirtelen felocsúdott a mély álomból, és minden elkezdte érdekelni. Az emberek. Az utcák. Az akkor még érdekesnek és színesnek látszó épületek is.
De a gondolataiba egyre gyakrabban és gyakrabban az az egyszerű gondolat ékelődött be: Mit keresek én itt? Úgy érezte, hogy terhére van a környezetének. Vagy csak a környezet hat nyomasztóan rá? Minden embert hasonlónak érezte, csak saját magát másnak. Ő az egyedüli, aki más. És szenved. Mert egyedül van. A többiek nem értették, mert ők hasonlóak voltak. Gúnyolták, nevettek rajta, de ő tűrte. Nem utálta ezt a helyet. Nem! Ő egyáltalán nem utálta! Tudta, hogy ez egy nagyon jó hely, csak éppen ő nem illik bele. Mert ő más. Nem ide való.
És akkor, amikor erre gondolt, akkor kezdték foglalkoztatni az emlékei. A gyerekkorának az oly távolinak tűnő gyerekkorának az emlékei. Szép emlékek voltak. És oly távoliak! Azok nem itt voltak. Hanem máshol. És akkor kezdett gondolni arra a más helyre. Ahol az emlékeiben járt. A gyerekkorában.
Lehetséges lenne az, hogy oda ő beleillik? Ott otthon érezné magát? Hát persze! Hiszen akkor miért maradtak volna szép emlékei?! Olyan jó lenne most ott lenni, és nem itt! Milyen szép is lenne! Talán akkor ő is hasonló lenne? Akkor nem lenne más. És akkor ő is gúnyolódhatna másokon. De nem! Ő soha nem nevetne ki mást. Túlságosan is jól tudja, milyen az! Túlságosan is!
Csak egy aprócska problémája volt: ő nem tudott elmenni a hasonlókhoz, mert ő itt volt. Itt volt, és itt ő más volt. Nem! Valahogy el kell jutnia oda! Oda, az emlékei helyére. Oda, csak oda vágyódik a megzavarodott szíve.
És akkor hirtelen ezt a csodálatos helyet máshol is megtalálta. Nem csak az emlékeiben ez a hely most már az álmaiban is élt. Minden nap, amikor az aznapi igazságtalanságok után befeküdt az ágyába, a menekülést kereste ott. És megkapta. Tíz perc alatt a szeme lassan lecsukódott és mindig mély és édes álomba merült. És akkor igazán ott érezte magát. Ott, az emlékei helyén. Néha úgy ébredt, hogy vizes volt a párnája álmai közben sírt. Talán a boldogságtól. Talán nem.
De most, ebben a pillanatban úgy ébredt, hogy az utcán találta magát. Ijedt volt és csodálkozott. És megint idegenkedett mindentől az emberektől, a komor sötét épülettől. Ez már a második ilyen ébredése volt. Hány éves is lehetett most? 17? 18? Ez most sem számított. Ami a lényeg volt most már nem itt volt, hanem ott. Pontosabban az az ott lett az itt. Talán épp ez volt a baj
Vajon miért érezte magát oly idegennek itt, az emlékei helyén? Itt is más volt. Itt sem tudott beilleszkedni. Itt is feltűnt mindenkinek a másságával. Mert ő tényleg más volt. Nemcsak itt vagy ott. Mindenhol! Ő sehol sem lehet hasonló, ő mindenhol más! És őrajta mindig is nevetni fognak az emberek, pedig ő soha nem nevetne rajtuk, ha hasonló volna!
Már bosszantotta is ez az idegenség. Mérges lett mindenre és mindenkire. És az volt a legfurcsább emlékei most már nem erről a helyről szóltak, hanem arról, ami régen az itt volt, de most már az ott. Milyen furcsa és elképzelhetetlen! Vajon ez csak az emberi természet hibája, vagy az ő hibája? Hiszen ő más!
Valamikor régen, még az első ébredése után felépítette emlékeiből azt a tökéletes világot, amelyről mindig is álmodott. De elég volt egyszer ebbe a világba kerülnie, és minden illúziója szertefoszlott. Menyire magányosnak és meg nem értettnek érezte magát. És másnak.
És mi volt a kiút? Mit kellene csinálnia, hogy kijusson ebből a megoldatlan helyzetből? Hogy tudná érvényesíteni magát? Hogy tudna beilleszkedni? Hogy tudná élvezni az életet?
Ő más volt. A többiek, akik hasonlók, ezt biztosan tudták volna. De ő nem. Ezért neki már csak az maradt, hogy mielőtt minden este az ágyába fekszik, feltétlenül valami szépre gondol, és abban reménykedik, hogy amikor majd talán harmadszor is felébred, egy másik helyen, másik időben találja magát, ahol mindenki hasonló, és nincsenek mások.

Pécs
2003.03.14
1:11

hirdetés