hirdetés

Sastoll: Jean Babtiste Boudaurec

1908, Párizs. Áh, igen, kedves barátom! Bohém idők!
Színésznők cipellőjéből ittuk a pezsgőt, harsogó színekkel festettük az éjszakát, átkoztuk a lassú öregedést, istenítettük a fiatalságot. Leköptük a régit, és szívünkön hordtuk a holnap születőt. Kegyetlen vitákban vérbe aláztunk mindent és mindenkit. Bevertük egymás képét, ha kifogytak az érveink. Kávéházakból csődültünk a mulatókba, a mulatók pedig - csillogó forgóajtóikon - kiokádtak minket a savanyú leheletű hajnalok unott járdáira. Izzadt ágyakba dőltünk, és kurvák karjai közt talált a moccanatlan, tunya délelőtt. A hiány üvöltésére ébredtünk, s a keresés lázától elgyötörve újra nekirugaszkodtunk megtalálni, azt a valamit, ami végre megváltja a rothadó művészetet.

Délutánra ismét megteltek velünk a kávézók. Zajosan birtokunkba vettük a termeket, megbotránkoztattuk a felékszerezett matrónákat és aszott lovagjaikat. Gúnyolódás, bölcselkedés és néma depresszió keveredett a füstös, italszagú levegőben. Nyálcsorgató ordasfalkaként vártuk az új híreket. Ki mit csinált? Mit mutat be, vagy mit titkol el? Ki hozza el a megváltást?
Részeg, mámoros költők harsogták verseiket, s mi üvöltve bravóztunk nekik, mígnem az asztal alá nem zuhantak, rövid dicsőségük kiérdemelt mocskába. Zavaros tekintetű festők hozták hónuk alatt szorongatva, fatáblák közé nyomorított műveiket. Megrohantuk őket, és kíméletlenül kihámoztuk képeiket. Óriási vitát csaptunk felettük. Némelyiket az egekbe dicsértük, a többit lepocskondiáztuk.
De nem történt semmi. Már évek óta. Semmi, kedves barátom, semmi!

És akkor, egy júniusi estén, Igor herceg akin mindig a leggyönyörűbb kokottok csimpaszkodtak arccal belezuhant a feketekagyló-ínyenctálba. A huszonvalahanyadik vodkán volt túl, és körötte poharak szilánkjait csikorgatták a kitaposott pincércipők. A fűszeres kagylószaftból bugyogás tört fel. Desoine kinek égővörös duzzadt ajkaiba vágyott minden elszabadult erotikus férfivágy a hajánál fogva cuppantotta ki a szőke Igor herceg fejét. Hevesen csókolni kezdte. Állukon csurgott a vérrel keveredett kagylólé.
Július 22! - nyaklott el a feje Igor hercegnek, Desoine mohó, kéjesen kotorászó nyelve elől.
Valaki két kézzel püfölni kezdte az asztalt. A tányérok, poharak, villák őrült táncba kezdtek. Az éktelen csörömpölés egy pillanatra megakasztotta a féktelen röhögést és ordítozást.
Csendet, uraim! Mi van, Igor?! zihálta a csapzott alak.
Kiállításjúluisjúlius 22-én! Galacs..mbogalambocskáim. nézett a sehovába a herceg.
Miféle kiállítás? Kié?! Hol? Beszélj gazember! nyalták körbe innen is, onnan is a horda vicsorgó pofái.
Jean Babtiste Boudaurec hörögte a herceg, majd elájult.

Hát így derült ki, hogy Jean Babtiste Boudaurec készül valamire. Még alig múlt 20 éves. Az ördögtől se félt. Azt beszélték, hogy legjobb képeit álmában festi, és amikor felébred, semmire sem emlékszik, csak egy soha nem hallott verset motyog.
Igor herceg volt Jean Babtiste barátja és egyetlen bizalmasa. Őt bízta meg a kiállítás megszervezésével. Persze Igor hetekre eltűnt, mert a kagylóhéjak éktelenül összekaszabolták azt a szlávosan sármos arcát. Totális hírzárlat csavarta beleinket.
Pokol volt, kedves barátom, én mondom, pokol!
Az egész Montmartre egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Tele gyilkos vadméhekkel! Senki nem tudott semmit, de mindenütt Jean Babtiste Boudaurec nevét lehetett hallani. Néhány hét múlva megjelentek a plakátok, és felhördült a város.
A falragaszokra csak betűket nyomtattak!
Ez állt rajtuk: Jean Babtiste Boudaurec kiállítása, nyittatik: 1908. július 22-én, a Galaxis kiállítóteremben, délelőtt 10 órakor.
Aki hallgatott, gyanús volt. Aki beszélt, nem mondott semmit.
Különös, hogy 1908. július hónapja olyan forrósággal tört be, amilyet emberemlékezet óta nem látott Párizs.

Azon a szerdai napon már fél tízkor elleptük a Saint Margarite-teret. Mint egy eltévedt gyászmenet, furcsán ünneplőbe öltözötten, le-föl sétáltunk a tűző napon. Kimért léptek, hátratett kezek, rövid, üdvözlő kalapemelések. A várakozás keménnyé, fűszeressé tette a levegőt. A nők - máskor annyira kedves kacarászása az idegek húrjait tépkedte.
Pontban 10 órakor megnyíltak a kapuk.
Berontottunk! Vágtattunk a jegyszedők, és az aranyláncú kordonok között. Cilindereken, szoknyákon gázoltunk át. Már a piros futószőnyeg jobbra hajló ívén dobogtak lábaink. Egy kanyar, még egy rövid egyenes, és az utolsó akadályt jelentő teremajtót is feltéptük.
Jean Babtiste Boudaurec egyedül állt a terem közepén, zsakettben. Mosolygott, mellette kis asztalon edénykék.
Hátulról egyre erősödött a hangzavar. Végül a visszatarthatatlan nyomás belökte a lecövekelt elöl állókat. Elleptük a termet. Ideges, fürkésző tekintetek vizslatták a csupasz falakat.
Jean Babtiste e szavakat intézte felénk:
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Ugye azt várták tőlem, hogy mint minden tárlaton, itt is kész képek várják majd önöket. Hát nem! Örökre száműzöm az elkorcsosult festészetet! Itt a szemük láttára készítem el a műveket. Három dimenzióban! A lényeg, hogy mindegyik a térben, az önök szeme előtt lebegve helyezkedik majd el, és abban a csodában részesülnek, hogy mindenki másnak látja majd az alkotásaimat. De nem is szaporítom a szót, minden szónál többet mondanak a látottak.
Gondosan ráakasztotta a zsakettjét a mellette álló székre, és komótosan feltűrte az inge ujját. Egy végtelennek tűnő percre mozdulatlanná merevedett. Nem tudni, hogy az ablakokat az elhaladó villamos, vagy a szívek dobolása zörgette-e.
Aztán könnyed mozdulatokkal elkezdett rajzolni a levegőben a mutatóujjával. Körök, vonalak bontakoztak ki lágy ritmusban. Néha satírozó mozdulatokat is tett. Hol leguggolt, hol oldalra hajolt, majd pedig körbejárta a képet és itt-ott apró kiegészítéseket végzett. Moraj zúgott fel a mélyből.
Két-három művet csinált, majd bejelentette:
Most színesben is készítek néhányat!
Ezzel a mellette álló kisasztalon lévő 10 edénykébe, külön-külön belemártotta az ujjait. Minden ujja más színű lett. A terem további részeibe robogott és ugyanolyan friss, törhetetlen tempóval nekilátott az alkotásnak.
Be sem fejezhette az első színes képet, kitört az ünneplés. Üvöltöttünk, tapsoltunk, sétapálcáinkkal ütöttük a padlót. Sírtunk, mint megannyi őscsecsemő. A nők sikítottak, és kipirult arccal ölelgették kedvesüket, vagy elájultak.
A második képre már nem volt ideje. Azon mód - festéktől csöpögő ujjakkal - a vállunkra vettük, és elindultunk vele, megmutatni Őt, aki elhozta nekünk azt, amiről azt hittük, ez az amit keresünk.
De hát ki lát tisztán, kedves barátom, amikor a vágyak egy megfoghatatlan cél felé, törnek?

hirdetés