: Két óra negyven

 
Hány óra lehet? Fél kettő múlt, aludni már meg sem próbált, tudta három körül jönnek érte.
A cirkli ötpercenként nyikordult, ki lehetett adva az őröknek, hogy az aznapi halálraítélteket fokozottan ellenőrizzék. Semmi sem volt nála, amivel öngyilkosságot követhetett volna el, de nem is akart. Lesz annyi lelkiereje, hogy egyenes gerinccel, saját lábán áll az oszlop mellé.
Ahogy Damjanics, Aulich, Lázár Vilmos.
A per végén kegyelmet sem kért, tudta Kádár biztosan meg akar szabadulni tőle, amíg ők élnek, addig ő az oroszok hazaárulója, majd „utána” kimagyarázza magát, lesz rá módja, ideje.
Pedig hogy bízott benne! Többször tárgyaltak a forradalom alatt fegyverletételről és a továbbiakról, Kádár mindig megértőnek, támogatónak bizonyult, egyet értettek abban is, hogy a forradalom szükségszerű volt. Akkor úgy látszott Kádár híve egy független, plurális, szocialista berendezkedésű országnak, egy dogmáktól, diktátoroktól mentes szocializmusnak, ahol a többség jól érezheti magát, ahol nem szab meg mindent egy magát csalhatatlannak képzelő vezető réteg.
Igaz, hogy a Nyugat nem sietett segíteni, nem mozdult azért, hogy Magyarország esetleg kiléphessen a „táborból”, mégis azt talán el lehetett volna érni, hogy a Szovjetunió nagyobb szabadságot adjon, egy emberközpontú szocializmust. Ha Kádár is komolyan gondolta volna, ahogy mondta . . .
Bár azt is mondta, hogy egy párton kívüli könnyen beszél, miért nem lép be?
Miért, miért? Mert nem így gondolta a dolgot, ahogy Rákosi meg Gerő, meg a többiek.
Auschwitz után automatikusan a kommunisták között volt a helye, de végképp nem gondolta, hogy az elv így eltorzul, tábor lesz abból is. Hogy rögtön kirúgják az egyetemről, ha véleménye nem egyezik a vezetőkével, lefüggönyözött autók lesznek, külön boltok, spicli réteg.
Vajon mit érez, akit felakasztanak?
Béla az egyik jobb érzésű fegyőr azzal vigasztalta, hogy semmit, egy pillanat az egész, a csigolyát egy mozdulattal széthúzzák és vége. Nincs hosszú szenvedés.
Nem úgy, mint szegény nővére, akit mindenki szeme láttára akasztottak fel az SS-ek szökési kísérletért és percekig vergődött a kötélen, rémálmaiban vissza-vissza jár és szinte mindig elszenvedi ő is a kínt. Hát most ettől végre megszabadítja ez a gusztustalan Tutsek meg Kádár.
Sosem tudta eldönteni, hogy van-e túlvilág vagy nincs, nem volt vallásos, de mostanában, egyre inkább érezte milyen jelentéktelen porszem az ember a hatalmas Világ szorításában, kell, hogy legyen valami. Kell.
Akkor talán hamarosan találkozhat anyjával, akit szintén Auschwitzban gyilkoltak meg, szegény nővérével, meggyilkolt harcostársaival a Tűzoltó utcából, már felakasztott barátaival.
Lassan két éve volt már a börtönben, várta a véget, nem disszidált az utolsó napokban, pedig sokan hívták.
- Javíthatatlan hülye idealista vagy Angyal, fel fognak kötni.
De hát hová is ment volna? Valakinek csak vállalni kell a forradalmat, a forradalom utóéletét.
Meg egyébként is - nincs tovább. A családját meggyilkolták, az eszme besározódott, Magyarország elbukott, az egyetemről két rendszer is eltanácsolta, házassága tönkre ment, kilátástalan minden.
Csőd, csőd, csőd.
Órájára nézett: két óra negyven.
Hamarosan jönnek.