hirdetés

kain: Kisüsti

Biciklivel érdemes kimenni. Biciklivel vagy gyalog. A vár körül ilyenkor legalább annyian vannak, mint a Várszínház előadásain, nyáron. Sok a külföldi, és egy parkolóhelyért ádáz küzdelmet folytatnak a német és hazai kollégák.
    Amikor a nagybátyám, az 5 éves unokaöcsém meg én megérkeztünk, egy autós éppen a parkolójegy váltással volt elfoglalva. Rendkívül udvariasan és körültekintően betessékelte az ellenőrt a Mercédesz másodpilóta ülésére, majd ő is beült mellé. Pár perces diskurálás után már el is volt intézve a dolog, mehettünk inni. A bevezető út fölött kifeszített felirat: Gyulai Kisüsti Pálinkafesztivál Welcome! Miután megfelelően elhelyeztük járműveinket, elindultunk az össznépi forgatagba. Mindhármunk jött valamiért. Mindhármunknak célja volt. Nagybátyámat a pia és az ingyenpia, valamint a haverok előfordulásának magas valószínűsége és a pia vonzotta. Öcsit 5 éves korára tekintettel a körös-körül fölállított ugrálóvárak és körhinták, illetve egyéb sérülés-és balesetveszélyes helyek érintették meg, engem pedig az esemény maga, az, hogy már megint történik valami nemzetközi ebben a Viharsaroknak nevezett, sokak által nem is ismert térségben. Például egyszer megkérdeztem egy esztergomi ismerősömet, tudja-e, hol van Békéscsaba? Fogalma se volt. Valahol keleten. És Gyula? folytattam a kérdezősködést, nehogy már ennyire ne ismerje a saját országát! Ja igen, ott van valami fürdő. Izé, öööö, termál! nyögte ki. Csodálatos, gondoltam. Későbbi beszélgetésünkből az is kiderült, hogy ő azt hitte, arrafelé még mindig lovon meg szamáron járunk, és teheneket tartunk meg birkát legeltetünk. Mélyet sóhajtottam. Már nyílt a szám, hogy rettenetesen megsértsem és erős kritikának vessem alá társadalmi és földrajzi ismereteit, de úgy döntöttem elég lesz az utóbbi. Azóta nem beszéltünk.
    De ez után a kitérő után térjünk inkább vissza a mi kis pálesz-bulinkhoz! A legérdekesebb, hogy első pillantásra nem jön rá az, aki nem tudja, mi folyik itt, arra, hogy valójában mi folyik itt. A vár előtti téren áll egy nagy sátor. Igénytelen zene szól bent, de nem is zenélni jön ide még a zenész se. A sátor körül pedig mindenféle érdekes terméket és szolgáltatást kínálnak különféle kétes kinézetű egyének. A legelső ilyen pult az édességé, magától értetődően. Az öcskös alig tudott választani a sok banán, citrom meg ananász formájú (nemcsak olyan ízű) cukor, illetve szokatlan és nemritkán kellemetlen szagú cukrásztermék közül. Természetes, hogy a kissrác a felét sem ismerte annak, amit látott és hallott az eladótól, de a legtöbb név nem izgatta, azt választotta, ami jól nézett ki, vagy jól hangzott. A krumplicukron viszont fennakadt. Az eddig fürgén az egyik dologról a másikra ugráló szemek a szó hallatára hirtelen megállapodtak egy távolinak tetsző ponton és nem mozdultak. Érdekessé vált az arca. Ahogy figyeltem, hallani véltem a fél évtizedet élt kisfiú fejéből a fogaskerekek csikorgó hangját. Biztosra vettem, hogy pillanatokon belül felteszi a nyilvánvalóvá vált kérdést: Mi a túró köze van a krumplinak a cukorhoz? Már készültem a válasszal. Már majdnem neki kezdtem az értelmezésnek, mikor nagyot kellett csalódnom. Öcsi tovább válogatott. Esze ágában sem volt kérdezni. Na jó, gondoltam, mindegy. Ekkor arra lettem figyelmes, hogy egy úr a pult szélén haláli nyugalommal és annak a biztos tudatában, hogy őt senki észre nem veheti, orra tartalmát kitartóan pöckölgette a gumimacik és török mogyorók közé. Na jó, elég lesz, menjünk már! A megfelelő mennyiségű 3 zacskó édesség beszerzését követően valóban továbbindultunk. A hímzéseket, fadíszeket és hasonló népi tárgyakat nemcsak mi, de más se nagyon tüntette ki figyelmével és vásárló érdeklődéssel. Így a hímzett terítők, faragott kanalak és fonott kosarak reményüket vesztetten várták leendő gazdáikat, és a közöttük ücsörgő nénik tevékenysége is kimerült a keresztrejtvény-fejtésben, majd a sikertelenség miatt, annak hangos szitkok között való földhöz csapásában. A következő kofa egy ismerős. Juci néni és társulata már 7 éve jár át Csabáról héliumos és sima lufit árulni. Csókolom, hogy tetszik lenni! köszöntötte felkiáltással nagybátyám, aki eddig egykedvűen ballagott előttem. Öregesen Árpikám, öregesen hangzott a szokásos válasz. Az öreglánynak egyébként, az a marketing-stratégiája, hogy kiszívja a héliumot a lufikból, és hangosan hívogatni kezdi a vásárlókat, azon a hélium okozta vékony egérhangon. Beválik. Hirtelen egy csattanás hallatszott mögülünk, mindenki odanézett. Egy srác vágódott el egy biciklivel. Pontosabban valami kétkerekű járművel. 500 Ft-ot fizetett ki, és egy olyan kerékpárral kellett volna megtegyen 5 métert, ami úgy lett átalakítva, hogy az ellenkező irányba kanyarodjon, mint amerre a kormányt tekerik. Pofáraesés. Pénzügyileg meg arcügyileg is. Következő megálló az ugrálóvár volt, végre. Rutinos mozdulatok következtek: cipőt lábról letép, pénz a marokba, tigrisbukfenc a gumivárba. Na csá! Majd jövünk! kiáltottam Öcsi irányába, de nem vennék rá mérget, hogy meg is hallotta. Elfele menet még vetettem egy pillantást a két üzemeltetőre: két bőrfejű, hájas, melegítős, napszemüveges, strandpapucsos, nem túl bizalomgerjesztő tag, akiknek dohánytermék lógott az arcukból. Aha, ilyenekre kell ám bízni a gyerekeket! De mire eszmefuttatásom végére értem már a pálinka-sátorban voltunk. Hoztál pénzt? kérdeztem az emberemet, aki mintha keresett volna valamit. Milyen pénzt, te lütyő? kérdezett vissza egyből meghívatjuk magunkat, csak csekkolj! és elindult magabiztosan, mint aki megtalálta, amit vagy mint később kiderült, akiket keresett. Kiszemelte az ismerősöket. A padok között lavírozva feltűnt egy pár dolog. Például egy ember, felállva az egyik padra, szónokolt: Há nézz mán meg backi! Itt van a Sanyi! Ő a legnagyobb cigány! és a mellette alvó, cigánynak semmiképpen sem nevezhető komájára öntötte maradék sörét. Amaz nem ébredt fel, nekem viszony föltűnt, hogy hallgatóközönségének összes többi tagja alszik. Ennyi részeg embert! Ezt még a hajléktalanszállók éjszakai ügyelete is megirigyelhetné!
Közben odaértünk a kiszemelt asztalhoz. Hello, jó reggelt, emberek! mondta halkan, alig érthetően nagybátyám. Erre a négytagú társaság egyik eleme fölpattant a bóbiskolásból, felugrott, de kétségbe esett. Mán tényleg reggel van? és eme kérdés lendületével el is rohant haza. A parkolóban már beült volna a Mercijébe, mikor észrevette, hogy ellopták, így szó szerint hazáig kellett rohannia szerencsétlennek. Ez hülye, vagy mi? érdeklődtünk értetlenül. Nem, csak idióta! válaszolta egy hang az asztal másik oldaláról, aki marha viccesnek képzelte magát. Mikor feleszmélt, hogy felsült, elkomorodott és tessékelt. Miután bemutatkoztam és ők is nekem, helyet foglaltunk. Kezdésnek elém toltak egy felest meg egy sört. Felhajtottam a felest, és ekkor belém nyilallt valami. De nem az italtól, bár azért sem vagyok oda. Egyszerűen csak felismertem a velem szemközt ülő urat. A fikapöckölős volt. Láttam rajta, hogy már erősen be van rúgva és támasztotta a fejét, amint a tököt szokta a karó. Nagybratyó gyorsan megtalálta a többiekkel a közös hangot, de nekem aztán fel volt adva a lecke. Egyedül maradtam a fikapöckölőssel. Így, hogy szinte magánál sem volt, nem volt olyan kínos a csend. Próbáltam, de mégse tudtam nem tudomást venni róla. Szinte vonzotta a tekintetemet a tök feje. Próbáltam kitalálni a talán nem is létező gondolatait. Koncentráltam. Megszűnt körülöttem látvány és hang. Pedig éppen akkor rendezték a pálesz-felhajtó versenyt, 16 éven felüli lányoknak meg a vizespólót. Tehát amíg én elfoglaltam magam, zajlottak az események. Érdekes, mit ki nem tud hozni az emberből ez az ital. Az egyik zenész, mivel zenélni már nem tudott, úgy fejezte ki nemtetszését a díszlettel kapcsolatban, hogy megpróbálta átfesteni. Tejjel. Mikor észrevette, hogy nem megy, gondolt egyet és lehányta. Ez már tetszett neki és elégedetten esett össze. Én meg arra gondoltam, lehet, hogy nem is hall ez a barom, és megszólaltam: Mi van, te barom? tettem föl a kérdést halkan. Te részeges disznó! immár hangosabban. Anyád hogy van? egész hangosan immár. Semmi. Pontosabban a másik férfinak föltűnt, hogy kommunikálni próbálok vele, és kisegített: Hagyd, depressziós a Bélám. Egész nap nem szólalt meg, csak az orrát túrta. tette hozzá. Igen, volt szerencsém tapasztalni gondoltam, de csak látványosan bólogattam, hogy jó. Ekkor viszont hirtelen felpattant Béla szeme, ő maga pedig kicsattant: Mi az, hogy túrtam az orrom?! Nehogy már a vakond vezesse a metrót! Én fikázó, akarom mondani, trillázóművész vagyok. És nem is akármilyen! jelentette ki önbizalomtól túlcsordulva, viszont csak nevetség tárgyává sikerült válnia. Nem zavarta. Hirtelen világossá vált előttem, hogy a fószer mindent hallott, amit mondtam, most jól benne vagyok, de hát úgyis bolond, gondoltam. Felém fordult: Jól, köszöni jól. Ez nem esett le. Úgy is mondhatnám, hogy nem jött át. Béla megszédült, de összeszedte magát. Sarkon fordult és elviharzott. Elviharzott volna, ha nem esik hasra a saját táskájában. Pontosabban klarinétjában. Ez meglepett. Lassan, de magabiztosan egyenesedett fel, mintha azt akarta volna érzékeltetni, hogy direkt csinálta, és ő valójában tisztában volt vele, hogy ott a hangszer. Kiviharzott a sátorból. Meglepődött, váratlanul érte a sötétség. Egész délután bent ült és a meleg, már-már nyárias délután kissé hűvös, szellős estébe kanyarodott. Hirtelen düh töltötte el a testét. Ettől kijózanodott, vagyis inkább egy másik részegségbe esett. Sietve indult arra, amerre a kiutat vélte. Elhagyta a vár előtti teret, ráfordult a kivezető aszfaltútra.
Nekem közben elkezdték magyarázni, hogy Béla valójában zenész, jazz-t játszik. Elhagyta a felesége, jogi nyelven szólva italozó életmódja miatt, a gyerekei tagadják ugyanezen okból. Ezért depressziós most. Majd túléli. Bár megemlítették, hogy ilyenkor kárt szokott tenni magában. Nem súlyosat, de kárt. Ja és hogy ilyenkor nem szereti a virágokat. Világos.
Közben Béla dacosan lépkedett. Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve viszont megtorpant ott, ahol az aszfalt néhány méter erejéig macskakőbe vált át. Egy kis hídon állt. Pontosabban felüljárón, de igazából az se volt, mert nem lehetett alatta átmenni. Peregni kezdtek az események, már amennyire egy depis embernél azok tudnak ilyesmit csinálni. A klarinétot a korlátnak támasztotta, ő maga pedig felmászott rá. Mármint a korlátra. Kihúzta magát. Mélyet lélegzett a friss levegőből. Lenézett és meglátta. A virágokat. Egy virágágyás volt alatta. Na még ezek is gondolta és köpött egyet, mintegy ellenőrizve, milyen magasan áll. Várt, várt. Majd placcsant. Úgy másfél métert saccolt, kicsit többet. Majd vetett még egy kósza pillantást a sátorra, elmosolyodott és leugrott. Placcsant ő is, vagyis inkább ordított, mert sikerült egy, a virágágyás közepén szundikáló sündisznóra esnie. A kártevés megvolt bőven, a virágok tehetnek róla, egyértelmű. Meg az asszony. Ez is egyértelmű. Amíg Bélát lefoglalták a depressziós tünetei, nagybátyám éppen befejezte a beszélgetést, és indulásra intett. Olyan hirtelen hagytuk ott őket, ahogy érkeztünk. Stílszerű. Az öcsiért indulva az jutott eszembe, hogy azért jó, hogy vannak még ilyen emberek, mint a nagybratyesz meg az a másik kettő. Ilyenkor is el tudnak beszélgetni, és nem berúgni szándékoznak.
Öcsi beszélgetésbe elegyedett az üzemeltetőkkel. Mi meg nem történik?! Végül hazaindultunk. Jó fej a sráca! ordította még utánunk az egyik. Választ hiába várt.
Megint megtörtént egy újabb fesztivál. De igazából megint nem történt semmi. Leesett, hogy miért mondta azt Béla, hogy jól, kösz jól!. Az anyjára értette. Hisz én magam kérdeztem. Ma este, úgy néz ki, a virágágyásban alszik. Az emberek lassan elkezdtek szállingózni haza. Föltámadt a szél, és lefújt egy elhagyott madárfészket. A vártóba egy béka és teknős változata egyszerre mászott bele. Az alvó zenész fordult egyet a sikeresen átfestett díszletek alatt. Megint véget ért egy tavasz, de csak egy évre.

hirdetés