hirdetés

samuszaki: Lass mich verlieren

Lass mich verlieren

A Sperr mich ein költőnőjének

Volt idő, hogy éjjelente
A versek szárnyán útra kelve
Barangoltam a világban
És láttam amit kitaláltam.
A szelek szárnyán repülve
Vagy a Horn fokot kerülve
Várt reám sok vidám kaland
Míg a vekker pergett alant
Eközben a szavak sorra
Gurultak a verspapírra
S reggelre mindig készen
Vers várt rám az asztalszélen
Szívem vágyat rímekben keresett
S lelkem közben bánatot feledett.

Ám egy idő után többre vágytam
Szívem mélyén mást kívántam
Látni a valót a világban
És mámort lelni egy virágban
Jött is egy lány kit megszerettem
Bár érte százszor megfizettem.
Egy augusztusi éjszakán
Hulló csillag alkonyán
Kívántam hogy így legyen
Hát alkut kötött a végtelen
A kívánságom teljesült
Így a számadásra sorkerült
Nem volt csak a vers nekem
Ez volt pénzem, s fegyverem
Ez volt az ára ennek
A hétköznapi szerelemnek.

Aztán az első éjszakán
Múzsám szavára virradám
S mint az évek során annyiszor
Utazni hívott a múzsaszó
Furcsa útra mentünk együtt
Egy bíróság volt, s néhány esküdt.
A pulpitusán a bírónak
Múzsám adott hangot szónak.
S kik voltak az esküdtek?
Bodler Villon, s még többek
Azt kérte ő rajtam számon
Hogy mért dobtam el a világom.

Elárultál és becsaptál
Egy lány miatt eladtál
Nem kellett volna, hogy így legyen
A miénk lett volna a végtelen.
Most megmutatom a világot
Elmesélem mi vár rád ott
Mit megjegyeztél ne feledd
Mostantól éljed az életed
De nem írhatsz többé verseket
Mert én adtam tolladra rímeket.
A művész itt én vagyok
Te csak írtad mit gondolok
Nem voltál más mint írnokom
S most elhagylak e szent napon.

Mélyen tisztelt bíróság
Ez képtelen álnokság
Még az utolsó szó jogán
Szólni kívánok talán!

Egykoron a végtelent jártam,
Az álmok nyomán csodákat láttam.
S míg poharamból a bor fogyott
Papíroson tollam verseket hagyott.

Írtam én egy letűnt kor szellemének verseit
S hittem mi a tollnyomán papíromról rám tekint

Ez már a múlt, add a kezed
Bohém élet isten veled!

Felkelt a nap, s az álom
Tovatűnt a láthatáron
Bár a múzsám elenyészett
Valami még mindig égett
De már máshol járt a gondolat
S más fűtötte a lángokat.
Feleszmélve meg kerestem
A verset mit lejegyeztem
Ám a tollam nem fogott
Csak nyom nélkül ballagott
Három üres oldal maradt
A semmiben tűntek el a szavak.

Ő hagyott el ezt mondta
Ám meg ő soha nem tudta
Hogy én dobtam el egy éj alatt
A verset író tollamat.

Felnéztem és mellettem
Ő feküdt, kit kerestem.
A pert ott akkor megnyertem
S a lírát úgymond feledtem.
Mi férfitől telt én megtettem
Így még soha nem szerettem

Szerettem úgy, mintha holnap
Vége lenne minden jónak.
Mintha csak egy éj volna a világ
Nem hajtana többé virág
S hajnalra vége volna
Szerelemnek, háborúnak
Ha életünk csak ennyi volna
Az az egy éj kárpótolna.

Mit bántam én, hogy egy múzsa
Megsértődve, elvonulva
Többé nem súg fülembe rímeket
Élveztem az életet.
Én még azt is letagadtam,
Hogy némely rímet én faragtam.
Kinek kellett a művészet
Pusztítsa mindet az enyészet!
Vesszen a rím mind egy szálig
Szerelem dúlt a láthatárig.

Éltünk mi így boldogan
Néhány évet biztosan.
De honvágyam lett, s vágytam arra
Mi mást talán a falnak hajtja.
Szükségem volt a végtelenre
Meg hát némi türelemre.

Úgy szeretett mint még Senki
Tudom kár volt tönkretenni
De muszáj volt útra kelni
Nem tarthatott vissza semmi.
S ahogy jöttem egykoron
Elhagytam egy hajnalon.

S mint a versben Ákom Bákom
Ő is visszahozta a kabátom
Meg a felét a gardróbnak
A többi maradt molyirtónak.
Meg mind a 20 fél pár zoknimat
Így ért hát véget e kapcsolat.

Legközelebb olyat keresek
Ki helyettem írja a verseket
Látja azt mit én láttam
És hisz az apró csodákban.
Ha tudtok ilyet szóljatok
Mert társra lelni jó dolog.
Bár verset írni nem tudok
Azért ihletet még adhatok.
Mondjuk úgy, hogy így legyen
És ha nem, hát ég velem!

hirdetés